A pszichiátriai szakirodalom a félelem mintegy kétezer típusát különbözteti meg. Ezen reakciók közül a pszichiáterek szerint mindössze kettő velünk született: a leeséstől és a hangos zajoktól való rettegés. Az összes többi félelmünk tanult, és ami még fontosabb: ha egyszer belénk vésődtek ezek a fóbiák, idővel ki is kophatnak az emlékezetünkből.

A legtöbbünket néhány meghatározó élmény formál – akár jó, akár rossz irányba. Ezek a tapasztalatok a magabiztosság vagy a bizonytalanság, a remény vagy a kiszolgáltatottság, a hit vagy a félelem magvát is elültethetik bennünk. János így fogalmazza meg Istennel való kapcsolatunk végső célját: „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet” (18. v.).

A „teljes szeretet” nem arra utal, ahogyan mi szeretjük Istent, hanem az Ő felénk tanúsított feltétel nélküli, meg nem érdemelt, múlhatatlan szeretetére. Egy lelkész ezt írta: „A szeretet célja a félelem nélküli élet!

Ahogy egyre növekszünk az Istennel való szeretetkapcsolatban, lassanként elfelejtjük azokat a félelmeket, amelyek megbénítanak és lelkileg eltompítanak bennünket. Ez a hit lényege: egy olyan folyamat, melynek során az irracionális félelmek lassan törlődnek belőlünk.

Az istenfélelem az egyetlen Istentől rendelt félelem. Ha pedig féljük [azaz szeretjük, tiszteljük, becsüljük és imádjuk] Istent, akkor senki és semmi mástól nem kell tartanunk. Ez Isten egyik legnagyobb ígérete a Bibliában: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged. Ezért bizakodva mondjuk: Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?” (Zsidók 13:5–6).