A Szentírás azt parancsolja, hogy mindenkit szeressünk, nem pedig azt, hogy mindenkiben bízzunk. Jézus erre is példát adott. „Sokan hittek az ő nevében, mert látták a jeleket, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat…, tudta, hogy mi lakik az emberben.” (23–25. v.) Nem a Jézust követő sokaságról írja ezt a Biblia, hanem azokról, akik állították, hogy a tanítványai. Jézus készségesen a rendelkezésükre állt, és velük élt, de tisztában volt azzal, hogy nem tökéletesek. Ismerte az emberi természetet, és nem szolgáltatta ki magát túlzottan nekik.

Ha olyan fokú bizalmat szavazol embereknek, amilyet csak Istennek szabadna, csalódni fogsz. Az emberi kapcsolatoknak van egy határa; azon túl jó eséllyel sérülni fogunk. Gyakran esünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, egyesek soha nem ártanának nekünk, azután mélyen csalódunk, amikor nem érnek fel az elvárásainkhoz.

Alapvetően két csoportra oszthatók az emberek. Az elsőbe azok tartoznak, akik kihasználnak másokat – bennük addig bízhatsz csak, amíg egyeznek az érdekeitek. A második csoport az igaz barátoké. „Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik.” (Példabeszédek 17:17) Ám az emberi gyengeség miatt olykor még az igaz barátok is cserben hagynak, érdemes ezért ezt a két szabályt betartva élni:

1) Ami az embereket illeti, szavazz nekik bizalmat, de azért győződj meg a megbízhatóságukról!

2) Ami Istent illeti: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet” (Példabeszédek 3:5–6. v.).