Az igazi imádathoz az szükséges, hogy az ember minél kevésbé önmagával és minél inkább Istennel legyen elfoglalva. Dávid felesége letorkolta a férjét, miután táncolni látta az Úr előtt: „Milyen tiszteletre méltó módon viselkedett ma Izrael királya, amikor szolgái szolgálóinak szeme láttára levetkőzött, ahogy csak a csőcselékből szokott valaki levetkőzni!” (20. v. SZIT). Mire Dávid így felelt: „Az Úr előtt táncoltam… aki engem… kiválasztott, s megtett fejedelemnek az Úr népe, Izrael fölött: Az Úr előtt igenis táncolok… akkor is, ha a te szemedben megvetésre méltó vagyok is” (21–22. v. SZIT).

Dávid bemutatja nekünk a tiszta imádat mibenlétét: az imádat levetkőzés. Levetése mindazoknak a dolgoknak, amelyekből – a Krisztussal való kapcsolatunkon kívül – identitástudatot és biztonságérzetet merítünk. Emlékeztetés arra, hogy saját igazságunk Isten szemében olyan, akár a szennyes ruha.

Az imádat nem arról szól, amit mi tehetünk Istenért, hanem amit ő tett értünk. Szeretett, megváltott és Krisztus igazságosságába öltöztetett bennünket. Ez az igazság ihlette a dalszerző Charles Wesleyt a következő sorok leírására: „Bár ezer nyelvvel zenghetném Megváltóm nagy nevét!”

A Biblia szerint kilencféleképpen dicsőíthetjük Istent: beszéddel, kiáltással, énekléssel, tapsolással, hangszerekkel, a kezünk Úr előtti felemelésével, letérdelve, leborulva jelenlétében és táncolva előtte.

„Áldom az Urat mindenkor, állandóan őt dicséri szám” (Zsoltárok 34:2) – vallotta Dávid, és azt is elmondta, hogy miért: „Az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem” (5. v.). Ez tehát a mai ige: imádd önfeledten Istent!