Az elmúlt napokban Jézus talentumokról szóló példázatában kezdtünk elmélyedni. El is neveztük a szolgákat, hogy még személyesebbé váljon a történet. Tegnap láthattuk, hogy Attila és Bence dicséretet és jutalmat kapott a hűségéért.

Most nézzük meg Dénest!

„Odament hozzá az is, aki az egy talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál. Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tied.” (Máté 25:24–25)

Figyeljük meg az ítéletet, amit Dénes kapott!

„Ura így válaszolt neki: »Te gonosz és rest szolga…«” (Máté 25:26)

Ejha! Dénes nem kap olyan szavakat, mint „jól van, jó és hű szolgám”, amilyeneket a másik kettő. Ehelyett annyit mondanak neki, hogy „gonosz és rest szolga”. Erre szerintem mindannyian felkapjuk a fejünket. Jézus itt nem az üdvösségről beszél, hanem annak a kiértékeléséről, hogyan bánunk az ajándékainkkal – jutalmat kapunk-e vagy veszteség ér minket a munkánk eredményeképpen. Az Istentől kapott dolgoknak a puszta fenntartása nem hűség, hanem inkább gonoszság.

Ha a félelem motivál, akkor hezitálni fogsz, vagy akár ki is hagysz olyan helyzeteket, amelyekben cselekedned vagy lépned kellene. A szolga saját maga vallotta be, hogy félt.

Voltál már valaha olyan helyzetben, hogy késztetést éreztél valaminek a megcselekvésére – egyszerűen nem akart elmúlni, különösen ima közben –, de túl sokáig hezitáltál, mert féltél a kudarctól? Aztán végignézted, ahogy valaki más megcsinálja azt. Utána pedig azt gondoltad magadban, hogy „ez az én ötletem volt, nekem kellett volna cselekednem”. Jézusnak is ez a véleménye a szolgáról. Húzta, halogatta, s nemcsak egyszer vagy kétszer, hanem a sáfársága egész időszaka alatt hezitált. Elfogadható, ha egyszer vagy kétszer megtörténik, hiszen általában növekednünk kell ezekben a helyzetekben. De ha túl hosszú ideig tétovázunk, akkor káros mintává válhat, melynek végső eredménye a teljes elkerülés és egy eredménytelen sáfárság.