„Téríts meg engem, hogy megtérjek, mert te vagy, Uram, az én Istenem!” (Jeremiás 31:18)

Uram, nem akarom így érezni magam többé! Az gondoltam, hogy ha a fájdalmam megérinti az ő életét is, akkor majd jobban leszek. Nem lettem. Azt gondoltam, ha folyton a fejéhez vágom, akkor jobban leszek. Nem lettem. Azt hittem, hogy ha mindenkinek elmondom, mit tett velem, jobban fogom érezni magam. Nem lettem jobban, csak elvesztettem miatta barátokat, és még tovább életben tartottam a fájdalmat. Azt hittem, ha elismeri, hogy mekkorát tévedett (és nekem mennyire igazam volt), akkor jobban leszek. De nem ismerte el, hogy ő hibázott, ezért még rosszabbul éreztem magam. Azt gondoltam, ha megértem, miért választottam ilyen embert, akkor majd jobban leszek, ezért elolvastam egy csomó könyvet és beszélgettem lelkigondozókkal. De ez sem működött, mert ettől felfedeztem más dolgokat, amelyeknek feldolgozásához nem volt érzelmi energiám. Azt hittem, hogy az idő majd begyógyítja a sebeket. Valamennyit segített is, de a sebek nem gyógyultak be, mert még mindig sok minden felidézte bennem a fájdalmas emlékeket. Azt hittem, ha elköltözöm, jobban leszek. Nem lettem jobban, mert csak a lakcímem változott meg, nem az, ami bennem zajlott. Végül két dolgot tettem, ami működött; nem egyik napról a másikra, de lépésről lépésre, türelmesen, következetesen, kitartóan haladva működött. Először is elhatároztam, hogy megbocsátok – és újra meg újra megbocsátok –, amíg a múlt elveszti a fogását rajtam. Másodszor az Úrhoz kiáltottam: „Téríts meg engem, hogy megtérjek!” (Jeremiás 31:18). Ő meghallotta a kiáltásomat. Tisztábban kezdtem látni, és az érzelmeim is gyógyulni kezdtek. Miért? Mert végre jobban vágytam – sokkal jobban – a gyógyulásra, mint arra, hogy beteg maradjak.