Mint merülés után a vízfelszínt áttörni, olyan érzés volt újra magamhoz térni. A legelső gondolatom az volt: „Köszönöm, Uram, olyan jó újra élni!” Szédültem, és kapkodva vettem a levegőt, igazi kihívás volt egyenletesen lélegezni, de még ebben a sokkos állapotban is úgy örültem minden apróságnak, mint egy kisgyerek: hogy sikerült megmozdítani a kisujjamat, majd a lábujjamat is, hogy egyre tisztábban hallok, hogy újra látok, hogy képes vagyok beszélni, és lassanként fel tudom idézni, mi történt és milyen dátumot írunk. Öt mentős vett körül az életfunkcióimat figyelve, majd a sürgősségire szállítottak. Néhány órán át megfigyelés alatt tartottak, mivel azonban egyre jobban lettem, és az eredményeim is jók voltak, hazaengedtek. A saját lábamon hagyhattam el a kórházat. Búcsúzóul legszívesebben mindenkit megöleltem volna: a sürgősségi orvostól kezdve a mentősökön át a takarítónőig, mindenkit! Elmondhatatlanul hálás voltam azért, hogy élek.

Te mikor adtál hálát utoljára az életért?

Mikor lassítottál le annyira, hogy észrevedd: tudsz mozogni, beszélni, látni, lélegezni?

Engem egy halálközeli élmény lassított le. Tudatában sem voltam, de állandó feszültségben éltem – szétszórtan, szabadidőt és munkaidőt összemosva, kiégve, pihenést elhanyagolva.

A történtek fényében viszont minden más háttérbe szorult. Értelmetlennek tűnt már a hírfolyamot görgetni, az emberek véleményéhez igazodni, a legújabb híreken lovagolni, határidők miatt szorongani, kipipálandó feladatoknak élni, és a holnap terheit már előre cipelni.

A lábadozás időszaka alatt ismertem fel, milyen békesség rejlik abban, ha mindent elengedek.

Ez a halálközeli élményem második tanulsága: az elengedés békéje.

Félretettem munkát, telefont, közösségi médiát: mindent, ami addig annyira lekötötte a figyelmemet. Tudtam, hogy nincs más dolgom, csak pihenni. Olyan voltam, mint a kiégett Illés, aki az Úr biztatására csak evett-ivott és aludt, mielőtt újra útnak indult volna (ld. 1Királyok 19:1–8).

Végre nem a határidőnaplómat bújtam, hanem pár percre kimentem a szabadba, és feltekintettem. Leírhatatlan érzés volt újra látni a kék eget, amiről azt hittem, többé már sohasem láthatom. Azután, Jézus szavainak engedve, a madarakat és a virágokat kezdtem figyelni (ld. Máté 6:25–30).

Ha a hétköznapok mókuskerekében rekedtél, és már magát az életet is csak egy teljesítendő feladatnak látod, jussanak eszedbe a madarak! Napról napra élnek, mégis gondtalanul énekelnek a fák ágain, és szabadon szelik át az égboltot. Nem tesznek érte semmit, mégis akad mit enniük, mert Isten táplálja őket.

Ha pedig beszippant a közösségi média idealizált világa, és mások tökéletesnek tűnő életét, csinos ruháját és népszerűségét figyelve kevésnek érzed magad, csodáld meg a vadvirágokat! Jelentéktelen mezőkön nyílnak, a Teremtő mégis a legapróbb részletekig gyönyörűnek alkotta meg őket.

Élj úgy, mint a madarak és a virágok: bízz Isten gondviselésében, és tündökölj, még ha nem is jár érte lájközön!