„Történetesen egy pap ment azon az úton lefelé, de amikor meglátta, elkerülte.” (Lukács 10:31)

Az irgalmas samaritánus történetében három ember kapott lehetőséget arra, hogy segítsen az út szélén fekvő haldoklón. Csak egyikük élt a lehetőséggel, a másik kettő túl elfoglalt volt és elmulasztotta. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha Isten használni akar minket, az azután lesz, miután elvégeztük az egyetemet, böjtöltünk és imádkoztunk, minden szempontot megvizsgáltunk, mérlegeltük az érveket és ellenérveket, és teljességgel rendeztük sorainkat. Nem. A lehetőségek mindennap elénk jönnek. A kérdés csak az, tettekkel válaszolunk-e rájuk, vagy hagyjuk őket elmenni mellettünk?

Hallgasd csak: „Történetesen egy pap ment azon az úton… elkerülte… Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre… ő is elkerülte” (Lukács 10:31–32). Elképesztő! Mindkét férfi hivatása szerint is segítő volt, mégsem állt meg egyikük sem segíteni. Olyan gyakran imádkozzuk, hogy „Uram, adj lehetőséget a szolgálatra”, mégis amikor megadja, elmulasztjuk, mert vagy túlságosan el vagyunk foglalva valami mással, vagy valami „nagy dolgot” szeretnénk tenni, ami majd elkápráztat másokat. Ennek az „elkerülésnek” az a veszélye, hogy egy idő után már nem is fogjuk meglátni a szükségeket.

Mikor látogattad meg utoljára egy beteg szomszédodat? (Tudod egyáltalán a szomszédaid nevét?) Vagy mikor hallgattad meg valamelyik munkatársad fájdalmát? Mikor öleltél meg valakit, aki magányos volt? Ma tartsd nyitva a szívedet, lehet, hogy lehetőséget kapsz „olajat és bort önteni”, és változást hozni valaki életébe!

Imádkozz így:

Uram, amikor magamba vagyok burkolózva, láttass velem olyan napot, amely mások szükségeivel van telve! Segíts meglátnom, mennyire törődsz az emberek életével! Mutasd meg együttérzésedet irántuk, s ez hadd törje meg az önzést az életemben! Segíts áttekinteni régi, be nem tartott ígéreteimet, és azzá a válasszá válni, amivé lennem kell. Jézus nevében. Ámen!