Ha buzgón imádkozunk, és halljuk, amit Isten mond, aztán elkezdünk másokat kérdezgetni arról, hogy ők mit gondolnak, akkor többet adunk az emberek véleményére, mint Istenére! Ez megakadályozza, hogy olyan kapcsolatot alakítsunk ki vele, amelyben folyamatosan hallhatnánk őt. Bíznunk kell Isten útmutatásában anélkül, hogy állandóan szükségét éreznénk az emberektől származó megerősítésnek. „…bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne.” (1János 2:27) Ez az igevers nem azt mondja, hogy nincs szükségünk arra, hogy más emberek tanítsanak minket Isten Igéjére. Azt azonban kijelenti, hogy Isten Lelke bennünk él, hogy irányítsa és vezesse életünket. Időnként kérhetünk tanácsot másoktól, de nem kell folyton más emberekhez szaladgálnunk. Ha szeretnénk kifejleszteni magunkban a képességet arra, hogy meghalljuk Isten hangját, hogy az ő Lelke vezessen minket, el kell kezdenünk meghozni a saját döntéseinket – és bíznunk kell abban a bölcsességben, amit Isten a szívünkbe helyezett. Az ördög el akarja hitetni velünk, hogy nem vagyunk képesek hallani Istent. Tévedés! A bennünk lakó Szentlélek bátorságot, vigasztalást és tanácsokat ad. Ezért meg kell tanulnunk hallgatni rá!

Legyünk azonban óvatosak: amikor Isten szól hozzánk, nem mindig bölcs dolog rögtön elrohanni, és elmondani azt más embereknek. Ezzel árthatunk is magunknak! Amikor Isten útmutatást ad, azt gyakran egy felkészülési időszak követi.

Ki ne akart volna arról a csodálatos történésről beszélni, amit Pál átélt a damaszkuszi úton? Meg is volt rá a megfelelő idő – de nem akkor rögtön. Miért? a) Mert néha Istennek előttünk kell járnia, és előkészíteni azok szívét, akikhez küldeni akar. b) Mert időre van szükségünk, hogy érlelődjünk és felkészüljünk, hogy az isteni üzenet meggyökerezzen bennünk és beteljesedhessen úgy, ahogy Isten akarja.

Pál azt írja: „De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel. Nem is mentem fel Jeruzsálembe azokhoz, akik előttem lettek apostolokká, hanem azonnal elmentem Arábiába… Majd három esztendő múlva felmentem Jeruzsálembe, hogy meglátogassam Kéfást… Azután elmentem Szíria és Cilicia vidékére” (Galata 1:15–21).

Pál elég bölcs volt ahhoz, hogy belássa, az emberek nehezen tudnák elfogadni elhivatását. Ezért várt. Engedte, hogy Isten előtte járjon, és javára rendezze a körülményeket. Miközben várt, engedte, hogy az Istentől kapott szó növekedjen szívében és megnyilvánuljon életében. Aztán, és csak az után kezdte el azt tenni, amire elhívást kapott. Pál nem próbált senkit sem meggyőzni, engedte, hogy ezt Isten végezze el. Mi lett az eredmény? „És dicsőítették énértem az Istent.” (Galata 1:24)

Tehát ne akard leelőzni Istent! Figyelj oda az ő időzítésére!

A következő epizódban Ábrahámtól tanulhatjuk meg, mit jelent „vakon” bízni Istenben!