Az igazság az, hogy ha túlságosan függünk bizonyos emberektől, akkor előbb-utóbb lekötelezettnek érezzük magunkat. Igen, úgy érezzük, hogy tartozunk nekik, és ez veszélyes lehet. Isten az embereket eszközként használja, de szükségeink betöltésének egyedüli forrása ő. Az emberek belépnek életünkbe, aztán kilépnek belőle. Tekintsd áldásnak őket, amikor érkeznek, és tekintsd áldásnak azt is, amikor távoznak! Emlékeztesd magad arra, hogy ha az Úr eddig is gondoskodott rólad, akkor ezután is fog – és lépj tovább!

Ha olyan szerencsés vagy, hogy egy nagy összegről szóló csekket kapsz postán, remélhetőleg nem fogsz beleszeretni a postásba, nem hívod be őt vacsorára, nem fogsz tartós kapcsolatot kialakítani vele. Nem, hiszen ő csak az áldás közvetítője. Azt sem tudja, mi van a borítékban. A forrás valaki más. Érted már a lényeget? Isten az egyedüli forrás számodra; és ahová ő vezet, ott gondoskodni is fog rólad!

Van azonban vezetésének egy másik módja is – az, ha bezár ajtókat. Ezt nehezen viseljük. Zöld jelzés helyett most piros a lámpa. Vajon mire készül Isten?

Az apostolok cselekedeteiről írott könyv 16. részében Pál egyik missziói útjáról olvasunk. Pál és útitársai „Azután átmentek Frígia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában. Amikor Mízia felé mentek, Bitíniába próbáltak eljutni, de Jézus Lelke nem engedte őket. Erre Mízián áthaladva lementek Tróászba. Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy macedón férfi állt előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte őt: »Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!« A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük: oda hívott minket az Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.” (ApCsel 16:6–10)

Paul Scanlon lelkipásztor rámutat, hogy Pál apostol felfogása az volt, hogy minden hely egy lehetséges alternatíva, mindenfelé ott az „igen” lehetősége, amíg Isten nemet nem mond. Pál egyszerűen feltette az életét a nagy misszióparancs teljesítésére: „Menjetek el széles e világra!” (ld. Máté 28:19). Isten pedig akkor adott konkrét útmutatást, amikor Pál már mozgásban volt. Akkor vezette őt mind az akadályozással, mind az engedélyezéssel. Amikor Isten nem engedte, hogy Ázsiába vagy Bitíniába menjen, Pál nem maradt ott imádkozni, hogy megtudja, Isten miért nem engedte őt – egyszerűen továbbment. Pál számára nem volt nagy ügy az, hogy próbálkozott valamivel és az nem működött. Úgy élt, hogy hitte, mobilitása ajándék Istennek, Isten ajándéka pedig az ő számára az, hogy mindig el fogja őt vezetni oda, ahol lennie kell. Nevezhetjük „tiltás általi vezetésnek” azt, ahogy Isten az apostolok cselekedetei 16. részében irányította Pált; vagyis útmutatásnak azáltal, hogy Isten nem enged valamit. Az isteni vezetésnek ezt a formáját valószínűleg legkevésbé értjük, ezért nehezen tudjuk felfogni és elfogadni. Ha Isten valamit megtagad tőlünk vagy valamitől távol tart, az épp olyan isteni vezetés, mint amikor megenged valamit, amikor megnyit számunkra egy utat. Minden bezárt ajtó, minden olyan lehetőség, amit nem kapunk meg, minden olyan hívás, ami nem érkezik, legalább annyira Isten vezetése, mint az, amit megad.

Ahogy egyre érettebbé válsz az Istennel járásban, visszatekintve két dologért leszel hálás: 1) a kegyelemért, hogy el tudod fogadni a bezárt ajtókat; 2) a hitért, amellyel belépsz a nyitott ajtókon!

Nos, mit tanultunk meg eddig? Megtudtuk, hogy Isten vezethet minket emberek által, akiket ő küld az életünkbe, vezethet bennünk élő Szentlelke hangja által, adhat bölcs vezetőket, utat mutathat nyitott ajtók vagy bezárt ajtók által, vezethet betöltetlen szükségekkel vagy vágyainkon és adottságainkon keresztül, melyeket ő ültetett el bennünk, és vezethet rá figyelő lelki füleink segítségével. Igen, „az Úr irányítja az ember lépteit” (Példabeszédek 20:24 NIV).

De ha már megtanultuk felismerni Isten hangját, és már ő vezet minket, mi jön azután? Hogyan maradunk meg a helyes ösvényen? Mit kell mindig szem előtt tartanunk?

A sorozat további részei erre adnak választ. Tarts velünk továbbra is!