A brit parlament egy frissen megválasztott képviselője magával vitte nyolcéves kislányát, hogy megmutassa neki London nevezetességeit. Amikor beléptek a Westminsteri apátságba, a csodálkozástól szinte elállt a kislány lélegzete. Csak állt, a toronymagas oszlopokat nézve, tanulmányozva szépségüket és nagyságukat. Látszott rajta, hogy nagyon töpreng valamin, ezért édesapja kíváncsian megkérdezte: „Édesem, mire gondolsz?” A kislány így felelt: „Az jutott eszembe, apa, hogy otthon milyen nagynak látszol, itt pedig milyen kicsinek.”

Isten jelenléte alázatra késztet. Ez pedig jó dolog, mert csak akkor válunk Isten számára használható edényekké, ha kiüresítve magunkat megszabadulunk minden büszkeségtől.

A Biblia tele van olyan emberek példáival, akik megtették ezt. Evangéliumában Máté csak kétszer említi a saját nevét, és mind a kétszer adószedőként nevezi meg magát, ami megvetett foglalkozás volt. A tizenkét apostol felsorolásakor magát a nyolcadik helyre teszi. János meg sem említi saját nevét evangéliumában. A János név hússzor előfordul ugyan benne, de mindannyiszor keresztelő Jánosra vonatkozóan. János apostol magát egyszerűen így nevezi: „a másik tanítvány” vagy „az a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Lukács írta a Biblia két fontos könyvét, de saját nevét egyszer sem írta le. Pál, a Szentírás egyik legtermékenyebb szerzője, magát ilyen jelzővel illeti: „esztelen” (ld. 2Korinthus 12:11). Más helyen azt mondja magáról: „én a legkisebb vagyok az apostolok között” (1Korinthus 15:9). Öt évvel később magát „minden szent között a legkisebbnek” (Efezus 3:8) vallja. Egyik utolsó levelében így fogalmaz: „a bűnösök közül az első én vagyok” (ld. 1Timóteus 1:15). Ahogy Pál egyre idősebb lett, úgy lett egója egyre kisebb. Dávid király nem írt egyetlen zsoltárt sem Góliáton aratott győzelmének ünneplésére, de Betsabéval elkövetett bűne után bűnbánó költeményt szerzett, ami nyilvánosan ismertté lett.

Miért ilyen fontos az alázat? Mert Isten „az alázatosakat igazságosan vezeti, és az ő útjára tanítja az alázatosakat” (Zsoltárok 25:9).

Péter azt írja: „… egymás iránt valamennyien öltsétek fel az alázatosságot, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van reátok” (1Péter 5:5–7 NAS). Péter négy nagyon fontos dologra mutatott rá itt, és okkal válogatta őket pont így össze. Nézzük meg most ezeket egyenként:

1) „egymás iránt valamennyien öltsétek fel az alázatosságot.” Ez a kifejezés, amit Péter itt használ: „öltsétek fel az alázatosságot”, valószínűleg arra a kötényre utal, amelyet általában a szolgák viseltek a munkához. Szolgálatra kaptunk elhívást, nem arra, hogy ünnepelt személyiségek legyünk! A „valamennyien” tudtunkra adja, hogy a kereszt előtt mindannyian egyenlők vagyunk, mind naponta rászorulunk Isten kegyelmére.

2) „Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” Ha önérdek vezet, hadilábon állsz Istennel, de ha alázatos maradsz, élvezheted gazdag áldásait.

3) „Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.” A Szentírás két dologra használja az „Isten hatalmas keze” kifejezést: Isten fegyelmező kezére és Isten szabadító kezére. Bizony, mindkettőre szükségünk van.

4) „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van reátok.” Péter a legnagyobb problémára tapint rá: aggódunk, mert azt hisszük, ha mi nem vigyázunk magunkra, senki sem fog vigyázni ránk. Ám ha hiszünk abban, hogy Istennek gondja van ránk, akkor nem kell aggódnunk az érdekeink érvényesítése miatt. Bátran összpontosíthatunk mások szükségeire, tudva, hogy Isten semmit sem fog sajnálni, amikor a mi szükségeink betöltéséről lesz szó.

A folytatásban egy olyan ember története következik, aki megértette, milyen erő rejlik a valódi alázatban. Tarts velünk holnap is!