Londonban 1943. március 3-án este 8 óra 17 perckor felbúgtak a légvédelmi szirénák. A járdákon és sétányokon megálltak a munkások és a vásárlók, s az eget fürkészték. Leálltak a buszok, leszállították az utasokat. A sofőrök beletapostak a fékbe, és kiszálltak az autójukból. A távolból fegyverropogás hallatszott. A közeli légvédelmi tüzérség sorozatban lőtte ki a rakétákat. Az utcákon tömegesen kezdtek sikoltozni az emberek. Egyesek földre vetették magukat. Mások a fejüket betakarva kiáltották: „Kezdődik a bombázás!” Mindenki az ellenséges gépeket kereste a magasban. Bár egyet sem láttak, ez csöppet sem csillapította a hisztériát.

Sokan a Bethnal Green metróállomás felé rohantnak, ahol már több mint ötszáz ember keresett menedéket. A következő tíz percben ezerötszázan csatlakoztak hozzájuk.

Akkor következett be a baj, amikor a menekülők egyik rohama egyszerre ért a lépcsőhöz. Egy kisgyermekét cipelő anyuka lába alól kicsúszott a talaj az utcaszintről lefelé vezető tizenkilenc egyenetlen lépcső egyikén. Botlása megakasztotta a beözönlő emberáradatot, amely dominóként hullott az anyára. Néhány másodperc alatt rémült emberek százai estek egymásra, halomra gyűlve, mint kosárban a szennyes. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a később érkezők azt hitték, szándékosan próbálják kizárni őket (pedig nem így volt). Ezért tolakodni kezdtek. A zűrzavar negyedóráig sem tartott. A holttestek kiszabadítása éjfélig folyt. Végül 173 férfi, nő és gyermek halt meg.

Egyetlen bombát sem dobtak le.

Senkit sem öltek meg golyók, csak a félelem.

A félelem kedveli a fejvesztett menekülést. A vakrémület, az alaptalan nyugtalanság és az álmatlan éjszakák idején kapja meg fizetségét. Az utóbbi időben igen jól keres.

Tegyünk próbát. Milyen messzire kell elmennünk ahhoz, hogy meghalljuk a figyelmeztetést: „Félj!”? Mikor emlékeztetnek minket a legközelebb arra, hogy bajban vagyunk? Ha lapozunk egyet az újságban? Amint befogunk egy állomást a rádión? Amikor egy pillantást vetünk a számítógép monitorán az internetről érkező hírekre? A média szerint a világ félelmetes hely.

S a gyanúnk szerint sokan küzdenek azért, hogy az is maradjon. A félelem kifizetődik. Székükhöz szegezi a nézőket, eladhatóvá teszi az újságokat és pénzeli a rendszert. A hírszerkesztők megtanulták nyugtalanító szókinccsel ébren tartani a figyelmünket. (…)

Záporoznak ránk a rossz hírek. Globális felmelegedés, közelgő aszteroidák, SARS, népirtás, háborúk, földrengések, szökőárak, AIDS… Vége lesz-e valaha? A sok rossz hírnek megvan az ára. Minden idők legaggódóbb társadalmában élünk. (…)

Odakint pánikszerű menekülés zajlik. Ne keveredjünk bele! Tartozzunk azok közé, akik nyugodtak maradnak. Ismerjük föl a veszélyt, de ne kerítsen hatalmába. Ismerjük el a fenyegetést, de ne engedjük, hogy az határozza meg az életünket. Szívják mások az aggódás szennyezett levegőjét, ne mi. Számítsunk azok közé, akik más hangot hallanak, Istenét. (…) Máshova fogjuk fordítani a fülünket: fölfelé. Alkotónkhoz fordulunk, s ezért kevésbé félünk.

Légy bátor, gyermekem! Bocsánatot nyertek bűneid. (Mt 9,2; Vida)

Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek! (Mt 14,27; Masznyik)

Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, meg ne rémüljetek. (Mt 24,6)

Ne nyugtalankodjék a ti szívetek. (Jn 14,1)

Ne nyugtalankodjatok, és ne féljetek! (Jn 14,27; EFO)

Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok! (Lk 12,7)

Ne aggódjatok! (Lk 12,7; EFO)

A bátorság nem idegeskedik, hanem imádkozik. Nem hisztizik, hanem hisz. Nem lankad, hanem hallgat. Figyel Isten hangjára, mely a Szentírás által így szól: „Ne félj!”

 

Részlet Max Lucado – Félelem nélkül c. könyvéből. Kiadó: Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány.