Apám egész gyermekkorom alatt betegeskedett. Valami gyomorbaja volt, és több mint tíz évig fájdalmakkal élt. Egy napon, mikor hazafelé jöttem az iskolából, láttam, amint egy mentőkocsi halad el mellettem. Mikor már csak egy háztömbnyire voltam hazulról, már tudtam, mi történt. Ebből a távolságból lehetett hallani apám jajgatását.

A nappaliban a diakónusok egy csoportja ült hallgatagon.

A doktor nem akart beengedni apám szobájába, de anyám kijött hozzám az előtérbe.

– Meg fog halni, mama?

Anyám rám nézett, és elhatározta, hogy megmondja az igazságot.

– A doktor úgy gondolja, hogy még két órát él.

Apám éppen akkor egy nagyot kiáltott a fájdalomtól. Anyám elengedte a vállamat és befutott a szobába.

– Itt vagyok, Kenneth – mondta becsukva maga mögött az ajtót. De, mielőtt az ajtó becsukódott, már láttam, miért nem akart beengedni az orvos.

A takaró és a padló csupa vér volt.

Ebben a pillanatban eszembe jutott nagypapám ígérete, amit korábban mondott nekem: „Azon a napon, amikor nyilvánosan tudsz valamiért különösen imádkozni, megismered az erőt.”

Egy pillanatig arra gondoltam, hogy bemegyek a nappaliba, ahol a diakónusok ülnek, és bejelentem: apámért fogok imádkozni, hogy gyógyuljon meg. Nem tudtam megtenni, sőt izgalmamban nem tudtam kimutatni a hitemet. Féltem, hogy cserbenhagy.

Nem törődve nagyapám szavaival, elfutottam oly messzire, amennyire csak tudtam. Lefutottam a pincelépcsőn a szeneskamrába, és ott imádkoztam, próbálva elkapni egy-egy hangfoszlányt hiányzó hitem erősítésére. Nem vettem észre, hogy gyermeki módon hangosan imádkoztam. Központi fűtésünk volt, és a csövek mindenhová elvezették a meleget. A hangomat a csöveken át meghallották, úgy, hogy a gyülekezeti férfiak, akik a nappaliban ültek, hirtelen egy buzgó hangot hallottak a falakból. A doktor is hallotta. Apám a halálos ágyán fekve is hallotta.

– Hozzátok ide Davidet! – suttogta.

Így felhoztak apám elé. Apám kérte a doktort, hogy egy percre menjen ki a szobából, aztán kérte anyámat, hogy olvassa hangosan a Máté 21-ből a 22. verset. Anyám kinyitotta a Bibliát, és felütötte a kért fejezetnél. „És amit könyörgéstekben kértek – olvasta –, mindazt meg is kapjátok, ha hisztek.”

Nagyon izgatott lettem.

– Anyám, nem fogadhatnánk el ezt most apámért?

Mialatt apám tehetetlenül feküdt az ágyán, anyám ismét és ismét elolvasta ezt a részt. Elolvasta vagy tizenkétszer. Mialatt ő olvasott, én felálltam a székemről, odamentem apámhoz, és kezem a homlokára tettem.

 – Jézus – imádkoztam –, Jézus, én hiszem, amit mondtál. Gyógyítsd meg apámat!

Még egy lépés hátra volt. Az ajtóhoz mentem – mindez oly nehéz volt! –, kinyitottam, és kiszóltam: – Kérem, Brown doktor úr… Hittel imádkoztam, hogy apám legyen jobban.

Dr. Brown nézte az én tizenkét éves komolyságomat, és melegen, részvéttel, de teljesen hitetlenül mosolygott. De ez a mosolygás zavart volt, és csodálkozott, mikor lehajolva megvizsgálta apámat.

– Valami történt – mondta. Olyan halkan beszélt, alig hallottam. Reszkető kezekkel szedte össze a műszereit, és megmérte apám vérnyomását. – Kenneth – mondta felállva, és felemelte apám szemhéját. Aztán megnézte a hasát, majd újra megmérte a vérnyomását. – Kenneth, hogy vagy?

– Mintha erőt kaptam volna.

 – Kenneth – mondta a doktor –, most csoda történt.

Apám abban a csodás pillanatban fel tudott kelni az ágyból, és én megszabadultam minden kétségtől, ami az imádság erejére vonatkozólag még bennem volt.

 

Részlet David Wilkerson – Kés és kereszt c. könyvéből. Kiadja a Magyar Pünkösdi Egyház és a Szegletkő Kiadói Alapítvány.