Csak néhány centiméter

Első és egyben hagyományteremtő apa-fiú táborozásunk legelején az akkor hétéves Scott lelkesen mászott a hétméteres létra tetejére, ahol már várta a kötélpálya. Én vonakodva követtem. Homlokomra ráncokat rajzolt minden lépés, és egyre gyorsabban távolodott tőlem az édes anyaföld. A derekamba és lábamba vájó vékony biztonsági heveder szünet nélkül emlékeztetett a félelemre, amely megkörnyékez, valahányszor a gravitációt próbálom leküzdeni.

Amint felértünk, igyekeztem palástolni rémületemet, nemcsak Scott előtt, hanem a tizenhat éves túravezetőnk és a többi apuka és fiú előtt is, akik lentről figyeltek bennünket a biztonságos talajon állva, azon a talajon, amelyet máris oly fájón hiányoltam! Nagy nehezen sikerült kipréselnem egy erőltetett mosolyt, miközben az enyhe szellő felszárította homlokomról a verejtéket. Aztán jött egy erősebb fuvallat. Az állvány megingott. Imádkozni kezdtem. A kötélpálya első szakaszán egymással szemben, kezünket egymás vállára téve kellett oldalvást előre lépkednünk két telefonzsinórnak kinéző kábelen. Laza telefonzsinórok, amiket hívások, nem emberek továbbítására találtak ki – gondoltam. Minden lépésnél kilengtünk. Minél jobban próbáltam egyensúlyozni, annál jobban himbálóztunk. A műmosoly az arcomra fagyott, Scotton úrrá lett a félelem, emiatt belém hasított az érzés, hogy képtelen vagyok megvédeni a gyermekemet. A lakókocsis táborozás hirtelen olyan vonzónak tűnt!

A tizenöt méteres kötél felénél Scott leblokkolt. Nem volt hajlandó továbbmenni. Lenézett, azután rám nézett, le, majd ismét rám – és olyan halkan, hogy csak én hallhattam, azt suttogta: „Apa, nem merem!” Ó, de szívesen felkiáltottam volna: „Én sem, fiam! Mi a csodát keresünk itt, fenn?” Mégis inkább azt súgtam neki: „Igazad van – ez tényleg nagyon rémisztő! Ha akarod, abbahagyhatjuk. De szerintem még egy lépést meg tudsz tenni, ha már idáig eljöttél! Megpróbálod?” „Szerinted meg tudom csinálni?” „Én hiszek benned, kishaver, meg tudod csinálni. Biztos vagyok benne!”

A magabiztosság legyőzte a félelmet, és Scott tizenöt centivel arrébb tolta a jobb lábát. „Igazad van” – mondta, és lassan odaaraszoltunk a túloldali állvány biztonságot jelentő deszkáihoz. A győzelmi mámor könnyekkel keveredve tört fel belőlünk. A könnyek részben az enyémek voltak – nyilván a megkönnyebbülés miatt is, hogy biztonságban vagyunk, de még inkább a szavak miatt, melyek olyan váratlanul és mégis a legjobbkor jöttek a számra, és a fiam szívében egyszer s mindenkorra rendíthetetlen bizalmat szültek. Erre a pillanatra ma is élénken emlékszem. Szerencsére egy apuka fényképezőgépe is megörökítette, egy barátom pedig segített, hogy számítógéppel plakátot készítsünk Scottnak erről a fényképről. A felirat így szólt: „A bátorság az, ha a rémület ellenére is továbbmész.”

Hónapokkal később nálunk vacsorázott egy szomszéd család. Mindenféléről beszélgettünk, Scott egyszer csak megjegyezte, hogy katona szeretne lenni. „Katona, te?” – kérdezte gúnyos hangon az egyik szomszéd kislány. Scott felugrott, a szobájába szaladt, és a plakáttal a kezében tért vissza: „Igenis jó katona lennék – mondta –, mert bátor vagyok!

Elég volt két szó – „hiszek benned” –, amit hét méterrel a föld fölött egy izzasztó helyzetben odasúgtam neki, és Scott önmagáról alkotott képe örökre megváltozott. Ez a mondat megadta neki a magabiztosságot, hogy megbirkózzon az élettel, még ha csak lépésenként is. Miért? Mert ha a szüleid hisznek benned, te is elkezdesz hinni magadban. Értékesebbnek érzed magad. Az önbecsülés pedig rengeteget számít. A gyerekek állandó fültanúi szüleik világról alkotott véleményének. Eközben természetes módon merül fel bennük a kíváncsiság, hogy vajon mit gondolnak róluk. Sőt, az egyik leggyakoribb kérdés, ami foglalkoztatja a gyerekeket, így hangzik: „Mit gondol rólam anya?” vagy „Mit gondol rólam apa?” Ha erre a kérdésre nem kapnak kielégítő választ, akár egész életükben töprenghetnek azon, hogy elég jónak tartják-e őket a szüleik.

A Wild at Heart (Vad szív) c. könyvében John Eldredge azt mondja, hogy egy fiúnak szüksége van rá, hogy a következőt hallja: „Megvan benned, ami ahhoz kell, hogy férfi legyen belőled.” A lányoknak is szükségük van rá, hogy hallják: nagyszerűen haladnak az érettség felé, és eközben érezniük kell szüleik helyeslő támogatását. Ha ezt nem hallják, úgy fognak felnőni, hogy nem lesz egészséges önértékelésük, hanem másoktól várják ezt a tünékeny bizonyosságot.

Ezzel szemben, ha már kiskoruktól kezdve rendszeresen kifejezed beléjük vetett hitedet, a zűrzavar helyét az önbizalom veszi át. Sokat tanulhatunk a Duke Egyetem legendás kosárlabdaedzőjétől, Mike Krzyzewskitől, aki elkötelezett híve a „hiszek benned” erejének. Ő mondta: „Ez a két szó választja el egymástól a félelmet, hogy kudarcot vallasz, és a bátorságot, hogy tovább próbálkozz.” Minél kisebb korban hallja a gyermeked ezeket a szavakat, annál jobb, hiszen a belé vetett hit a kisiskolásnak és az egyetemistának egyaránt nagy erőt ad. Az előbbinek pedig kimondottan sokat jelent!

 

Részlet David Staal – Kincset érő szavak c. könyvéből. Kiadó: Új Remény Alapítvány.