Mindenkire haragudtam, de nem igazán tudtam az okát.

Semmi sem akart sikerülni.

Elsőszülött fiunk, Addison, 18 hónapos volt, és türelmetlen voltam vele.

Kiabáltam a feleségemmel, Lisával.

Csalódtam a pásztoromban.

Idegesítettek a munkatársaim.

Ha őszinte lettem volna saját magammal, bevallottam volna, hogy csalódtam Istenben is, és úgy éreztem, hogy megbántott.

„Mit csinálsz, Istenem?” – siránkoztam neki.

„Miért nem cselekszel már az életemben?”

„Mikor töltöd már be végre az ígéreteidet?”

„Miért nem működik semmi?”

„Miért nem szólalsz már meg?”

Újra és újra elmorogtam Istennek az alábbi gyenge panaszt: „Hol vagy, Istenem?”

Volt már olyan időszaka életednek, mikor Istent olyan közel érezted, hogy elég volt elsuttognod a nevét, Ő rögtön ott termett melletted, és azonnal válaszolt?

Aztán jött az az időszak, amikor egyik üzenetet küldted a másik után, és egyre sem jött válasz. Úgy tűnt, Isten teljesen eltűnt az életedből. Lehet, hogy ilyen időszakban vagy most te is, és hozzám hasonlóan, szívesen belekiabálnál a csendbe, hogy „Istenem, hol vagy?”

Nem voltam tisztában vele, de a pusztaság időszakában voltam. (…) Ezt megelőzően elég volt csak felkiáltanom Istenhez, és azonnali választ kaptam. Emlékszem, hogy a legtriviálisabb kéréseimet is azonnal megválaszolta. Jelenléte testközeli, evidens és erőteljes volt.

Most viszont nem tudtam rájönni arra, hogy mi is történik. Nap mint nap térdeimen kerestem Istent: „Mi történik, Uram? Úgy érzem, hogy fényévekre vagy tőlem!”

Újra és újra átvizsgáltam életem minden területét, kutatva, hogy vajon milyen szörnyű bűnt követtem el. Nos, az igazság természetesen az volt, hogy mint a földön élő összes ember, időnként én is bűnbe estem, de gyorsan meg is bántam azt, és Jézus megbocsájtását kértem. Tudomásom szerint nem volt ismétlődő, tudatos bűn az életemben. (…) Kitartóan imádkoztam, de a menny továbbra is némának tűnt.

Aztán Isten mutatott néhány párhuzamot a keresztény élet és a gyermekek növekedése között. (…) Nagyszerű, természetesen adódó példa volt erre a fiam, Addison, aki akkortájt volt 18 hónapos. Lisa remek anyuka volt, így ha Addison nyöszörgött, Lisa azonnal ott termett mellette, hogy gondját viselje. Pillanatok alatt karjaiba vette a babát, aki így kiélvezte a szoptatás által nyújtott táplálást és vigasztalást.

Nemsokára azonban eljött az idő, amikor Addisonnak, mint minden gyereknek, fel kellett nőnie. Mind a négy fiunkkal átéltük, mikor elkezdték saját magukat etetni. Ó, micsoda rendetlenség, biztos, láttál már te is hasonlót! Megpróbálnak enni, de végül az étel fele az etetőszéken és a szék alatti padlón landol.

A gyermekek nagyon ingerültek tudnak lenni, ha nem eteted őket, mint korábban, de ettől függetlenül te még egy felelős szülő vagy. Miközben az étellel hadonásztak, legszívesebben közbeavatkoztunk volna, és átvettük volna az etetést, de tudtuk, hogy a fejlődésüket akadályoztuk volna meg. Így segítettük elő fiaink növekedési folyamatát. Semmi esetre sem akartuk, hogy valamelyiküket még 18 évesen is kanállal kelljen etetni!

Idővel, ahogy növekednek a gyermekek, a gondoskodás mértéke is változik, hogy ösztönözze a növekedést és fejlődést. Isten is hasonlóképpen cselekszik velünk, hogy elősegítse szellemi fejlődésünket és érésünket. (…)

Ezek szerint amin átmegyek, az nem valamiféle büntetés az Úrtól? Lehetséges, hogy azért vezetett Isten a pusztába, hogy megtanuljak valamit – hogy egy új módon növekedjek, melytől alkalmasabb leszek Jézus követésére és szolgálatára? (…)

Egy idő után, miután mély önsajnálatban kellőképpen kidühöngtem magam, támadt egy gondolatom: Lehet, hogy ez a pusztasági megtapasztalás nem is olyan rossz, mint ahogy azt én megélem?

A pusztaság érzése

Ha Jézusra akarunk hasonlítani, a jellemünknek fejlődnie kell. És a legtöbb esetben Isten ezt a pusztaságban fogja elvégezni bennünk. És gyakran, amíg ott vagyunk, úgy tűnik, hogy Isten mérföldekre van tőlünk, és ígéretei üresen konganak. De ezek csak az érzéseink, és nem a valóság. Az igazság az, hogy közel van hozzánk, hiszen megígérte, hogy sosem hagy el minket, és el nem távozik tőlünk (Zsidók 13:5).

(…) Az igazság az, hogy Isten minden gyermekének szükséges megtapasztalnia a pusztaságot. Sőt, lehet, hogy többször is járni fogsz ott, annak érdekében, hogy folyamatosan haladj előre az egészséges érettség felé, Jézus tanítványaként.

Bárcsak mondhatnám neked, hogy létezik Google térkép, amely rövidebb utat vagy elkerülőt mutat e terméketlen vidék körül, de ilyen sajnos nem létezik. És kedves barátom, ez egy jó dolog, hiszen ahhoz, hogy eljussunk az ígéretünk földjére, létfontosságú, hogy átmenjünk a pusztán, és elfogadjuk ezt az időszakot!

Pontosan mi is a pusztaság?

Hála Istennek, kevesen vagyunk, akiknek fogalma lenne arról, hogy mit is jelent fizikálisan életben maradni egy valódi sivatagban, víz és fedezék nélkül. Egy ilyen helyen napközben forróság van, éjjel hideg, mi pedig egyedül vagyunk, szomjasan és éhesen. Ezenfelül eltévedtünk, és nem találjuk a kiutat. Valószínűleg egyikünk sem élt át ilyet a valóságban, de érzelmileg nagyon is jól tudjuk, milyen érzés ez. (…)

A jó hír az, hogy nem feltétlenül kell, hogy a pusztai vándorlásunk negatív tapasztalat legyen. (…) Tudom, hogy józan ésszel nehezen hihető, de a pusztai vándorlás célja valójában a mi kiképzésünk, megtisztulásunk. (...) Végeredményben sokkal gyümölcsözőbbek leszünk tőle.

Tudatlanság miatt a pusztai időszak kezdetén sokan pánikba esnek és bölcstelenül viselkednek. Mivel nem értik, hogy mi történik velük, a rossz dolgokat keresik és teszik. Gyakran ilyenkor váltanak drasztikusan karriert vagy gyülekezetet, mert bármire képesek, ami talán helyreállítja a boldogságot vagy a korábbi normális állapotot. Egy fájdalmas szakítás után gyakran ugranak fejest új kapcsolatokba.

Ha már azelőtt a kiutat keresed, hogy megtudakolnád Istentől a nehéz időszak célját, ezzel akaratod ellenére meg is hosszabbítod a pusztai vándorlásodat. Ettől csak még több nehézséget, frusztrációt és kudarcot okozol magadnak, mert nem értelmezed jól életednek eme időszakát, és azt, hogy Isten hova vezetett.

(…) Tudd, hogy Isten nem hagy fel az életünkben való munkálkodással csak azért, mert a pusztában vagyunk. Átvezet rajta minket; sőt nélküle nem is tudnánk végigmenni rajta. (…) Talán hallottad már azt a mondást, hogy „Nem látod a fától az erdőt.” A pusztaság is hasonló ehhez – nehéz meglátni Isten munkálkodását, mikor éppen benne vagyunk. (…)

Remélem, megnyugodott a szíved azzal kapcsolatban, hogy a pusztaság célja nem Isten büntetése vagy rosszallása. Még csak nem is az a hely, ahol Isten cserbenhagy vagy elfelejt. És nem is az a hely, ahol kiterülve elfogadhatjuk a vereséget!

Isten valami nagyon jót tervez!

Pusztai vándorlásunk során fontos, hogy ne jelek, áldások, bővölködés és csodák után futkossunk, hanem Isten szívét keressük, amely kimunkálja bennünk a jellemet és belső erőt. (…) Életedet akkor fogod tudni jó perspektívában látni, ha jól értelmezed életed aktuális eseményeit. Látni fogod Isten kezét az életedben, még ha érintését nem is érzed. Ebben az időszakban az Isten iránti szereteted egy magasabb szintre fog lépni, mert nem csupán az fog érdekelni, hogy „Mit tud Isten tenni, amiből nekem hasznom lesz?”, hanem az, hogy „Mit vár tőlem Isten?”.

[Jób]… egyszerűen nem értette, hogy mit csinál Isten. Akárhova fordult, nem találta Őt! Ha Jób megállt volna ezen a szinten, akkor ez egy elég szomorú történet lenne. De Jób kétségbeesetten sem adta fel, és ezekkel a hit- és reményteljes szavakkal folytatta elmélkedését:

„De Ő ismer engem, látja minden lépésemet, s ha próbára tesz, úgy kerülök ki kezéből, mint a megtisztított arany!” (Jób 23:10, EFO).

Micsoda felismerés! Akármilyen nehezen érthető is az, hogy Isten éppen milyen irányba kormányozza az életed, fontos, hogy emlékezz, Ő tudja az utat. Teljesen megbízhatunk Benne (…) még a pusztaságban is.

 

Részlet John Bevere – Istenem, hol vagy? c. könyvéből. Kiadó: Magyar Keresztény Alapítvány (Ellel Ministries Magyarország) .