Egész gyerekkoromban szenvedtem. Nem tudtam semmit élvezni, nem tudtam örülni az életnek. Sajnáltam és sajnáltattam magam. Mindezt úgy, hogy kívülről mintacsalád voltunk: szüleim együtt éltek, sokat dolgoztak és segítettek másoknak. Belül azonban őrlődtem, és mindig meg akartam halni… Az Isten kegyelme, hogy soha nem sikerült. Kiemelt a mélységből és teljes gyógyulást adott.

Amikor húznak a láncok

Sokkal többet kaptam a szüleimtől, mint ők a felmenőiktől. Egyik nagypapám alkoholista volt, bántalmazás is volt a családban. Anyukámék szerettek minket és egymást is, ezzel együtt szinte éjjel-nappal dolgoztak, ezért sokat voltam a nagymamámnál. Kevés emlékem van a gyerekkoromból. Azt tudom, hogy kilencévesen próbáltam meg először öngyilkos lenni. Nem sikerült. A nyakamon lévő jeleket senki nem vette észre. Az élet ment tovább, ólomsúlyokkal a lelkemen.

Apám vállalkozóként dolgozott, és hamar bevont a munkába, így élvezhettem a figyelmét, a testvéremet pedig konkurensnek tekintettem. Mélyebb dolgokról soha nem beszélgettünk. Amikor egyszer komolyan szerettem volna kérdezni valamiről, anyukámhoz küldött, de vele nem akartam beszélgetni. Az ellenségesség – minden emberi szeretet és próbálkozás ellenére – átitatta családi kapcsolatainkat.

Templomi élmények

Ünnepekkor elmentünk templomba, illetve a konfirmáció környékén kicsit többet vitt a mamám. Az egész csapatból ki volt az egyetlen, aki elájult? Hát az, akit Isten aztán lelkipásztornak hívott el… Amikor megtelt a templom, a lelkész azzal indított, hogy elmesélte annak a 300-400 embernek, mi történt velem. Mindenki nevetett. Aztán a 23. zsoltárt kellett felolvasnom: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm…” Mire a lelkész megkérdezte tőlem a gyülekezet előtt: Ki az Úr? Erre őszintén csak ennyit feleltem: Nem tudom, nem ismerem. Erre még jobban nevetettek. Végül csak annyit válaszolt: Én vagyok, hát nem ismersz?!

Ezután az a kép alakult ki bennem, hogy én vagyok a saját magam istene. Azt gondoltam, hogy csak a gyengéknek van szüksége a vallásra, hogy legyen valami kapaszkodójuk. Bár egyházi gimnáziumba jártam, ott sem találkoztam a szerető, élő Istennel. Egyre mélyebbre csúsztam a gimis évek alatt, mondhatni én voltam az osztály bohóca. Úgy tettem, mintha semmi nem érdekelne, de közben nagyon rosszul éreztem magam. Voltak ennek fizikai tünetei is: alig bírtam enni és aludni. Nem tanultam jól, és miután eldöntöttem, hogy asztalos leszek, nem is erőltették – az érettségin épphogy, de átengedtek.

Munkaholizmus

Egyszer egy asztalos dolgozott nálunk, aki engem is bevont a munkáiba. Nagyon jól éreztem magam, miközben segítettem neki. Akkor jutottam arra az elhatározásra, hogy én is ezt a szakmát választom. Bajára mentem tanulni, és tíz rettentően sötét év vette kezdetét. Egyrészt, drasztikusabb mértéket öltött az evés- és alváshiányom. Másrészt, egyik párkapcsolatból ugrottam a másikba. A szakmában viszont sikereket értem el: egy asztalosoknak szóló országos versenyen második lettem. Az iskola befejezése után vállalkozó lettem, lakásokat rendeztünk be. 365 napból 340-et dolgoztam, megállás nélkül. Amikor leálltam, rosszul voltam: hányingerem volt, hánytam, fájt a fejem. Ezért vasárnap és még éjszaka is folytattam a munkát.

Talán 36 óra volt a leghosszabb, amit szünet nélkül lehúztam. Miután rendszeresen problémám volt a gyomrommal és az evéssel, a gyógyszertárban beszerezhető, rákos betegeknek készített tápszert ittam, hogy valahogy életben maradjak. Mindemellett elismert vállalkozó és megbecsült szakember lettem. Az üzlettársammal egy modern asztalosműhelyt alakítottunk ki. Senki sem tekintett rám szenvedélybetegként, de gyakorlatilag haldokoltam.

Ha van ördög, Istennek is létezni kell

Az utolsó élettársi kapcsolatomnak is véget vetettem. Éjszakánként, amikor aludni próbáltam, úgy éreztem, valami szorongatja a torkomat. Megfogalmazódott bennem a gondolat: ha van ördög – hiszen látom és tapasztalom a munkáját az életemben –, akkor kell, hogy legyen Isten is! Egyik éjszaka szívem mélyéből felkiáltottam: Valaki mentsen meg! Nem bírom tovább! Meghalok!

Abban az időszakban Jóföldi Feri bácsi, egy keresztény asztalos többször is járt a lapszabászatomban, és egy alkalommal elhívott a gyülekezete által szervezett angoltáborba. Mivel az iskolában nem tanultam meg jól angolul, úgy gondoltam, ez jó lehetőség. A tábor utolsó napján több hozzám hasonló fiatal jött össze abban az épületben, ahol voltunk. Szendvicseztek, beszélgettek, és bár engem is hívtak, én kapásból nemet mondtam. A lelkész megszólított, és invitált a következő fiataloknak szóló alkalmukra is. Végül úgy döntöttem, megnézem magamnak, mi folyik itt.

Hitem ébredése

Megláttam a Bibliát a fiatalok kezében, és eszembe jutott: nekem is van egy otthon! Elkezdtem olvasni, és Isten elementáris erővel szólított meg.

Az élő, valóságos Istennel találkoztam, aki szeret és iránymutatást ad mindenben. Így kezdődött el a szabadulásom.

Ebben a körben megismerkedtem egy lánnyal. Utólag tudtam meg, hogy Isten kijelentette neki, meg fogok térni. Egy szombat este együtt elmentünk Mike Sámuel lelkipásztor előadá­sára. Ő a végén megkérdezte a hallgatóktól: ki akarja letenni minden bűnét, ki kéri Jézus szabadítását az életére? Nem tudtam, mit vagy hogyan kell csi­nálni, de azonnal feltettem a kezem. Meg akartam szabadulni… És ott, imádság közben, Isten mintha fizikailag kitépte volna belőlem a bűneimet. Hatalmas csodát éltem át, konkrét, kézzelfogható jelenség volt.

Aznap este elmondtam ennek a lánynak mocskos múltam minden részletét – azokat is, amik miatt sokan azonnal otthagytak, amikor megtudták. De Noémi csak annyit mondott: Az Úr adott nekem, csak Ő tud téged elvenni tőlem. Nemcsak a barátnőm, hanem hamarosan a feleségem is lett!

A szabadulás útján

Ahogy gyógyult a lelkem, úgy gyógyult a testem is. Rendeződött az evészavarom, helyreállt az emésztésem, amivel gyerekkorom óta küszködtem. Megtérésem óta tudok rendesen aludni is. 2009. május 31- én megvallottam a hitemet Isten és az emberek előtt. A bemerítésem előtt felolvasott ige így hangzott: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól” (1János 1:9).

Barkóczi Sándorral, egy prófétai ajándékkal bíró lelkipásztorral sokszor imádkoztam együtt ebben az időszakban. Szolgálata sokat segített abban, hogy megéljem azt a testi-lelki-szellemi szabadságot, amire az Isten mindenkit elhívott.

Emlékszem, egyszer az imaház előtt a kocsiban ülve kinyitottam a Bibliámat, és az Ézsaiás 48-ból ezt olvastam: „De mostantól fogva új dolgokat hirdetek neked, rejtett dolgokat, melyekről még nem tudsz…” Akkor megértettem, Isten arra vezet, hogy számoljam fel a vállalkozásomat. Mikor elmondtam az üzlettársamnak, azt kérdezte: Megbolondultál!? Mire én: Csak most jött meg az eszem!

Senki se értett meg, de én tudtam, hogy az Isten kezét fogva végre jó úton járok.

Kapcsolatban a Teremtővel

Isten arra vezetett, hogy a házasságkötésünk után Székesfehérvárra kell költöznünk. Az ottani gyülekezetben hitben növekedtünk és lelki barátokra találtunk. Ekkortájt született meg első fiunk, akit ezután még három fiú és egy kislány követett. Akkoriban bedolgozó asztalos voltam egy cégnél. Aláztak, gyaláztak, de Isten ott tartott engem. Egy nap épp az egyik kolléga, aki folyamatosan piszkált, odavágta nekem: Menjél teológiára! Szíven talált, de jó értelemben. A következő hetekben meggyőzött az Úr, hogy valóban pásztori elhívásom van. Felköltöztünk Budapestre, és miközben sorban születtek a gyermekeink, elvégeztem a teológiát. Csodák sorozata folytán soha nem szenvedtünk hiányt semmiben! Isten mindvégig gondunkat viselte, majd a Verőcei Baptista Gyülekezet lelkipásztori munkájával bízott meg.

Tetszik az a kép, hogy a kutyából lesz szalonna – én ezt éltem meg. Az Isten nem annak lát, akinek mi magunkat vagy akinek az emberek mondanak. Jót tervezett mindannyiunk számára, és ha elindulunk felé, Ő tárt karokkal rohan elénk!

Pomázi Barnabás története, 2026