Körülbelül ötszáz ember gyűlt össze egy természetes szabadtéri amfiteátrumban. Ez egyike volt azoknak a varázslatos éjszakáknak, amikor a meleg esti levegő úgy fonódik köréd, mintha a kedvenc flanelpizsamád lenne. Nem túl meleg, nem túl hideg… pont jó.

Egy dráma- és tánctársulat felkavaró előadását néztük épp. Valahogy sikerült nekik mély igazságokat átadni az életről egyetlenegy szó nélkül. Olyan volt, mintha a szívük közvetlenül össze lenne kapcsolva a mienkkel. A mozdulataik és az arcuk sokat elárult. Az egész nagyon szelíd, légies és természetes volt. Beszippantott minket.

Ahogy érdeklődve figyeltünk, észrevettem egy furcsa optikai csalódást. A tánccsoport második sorában egy lány úgy állt, olyan szögben, hogy úgy tűnt, csak egy lába van. Ez egy nagyon szokatlan illúzió volt, kétségtelenül nem szándékos. Csodálatos táncos volt, az egyik legjobb a színpadon. Természetesen elkezdtem őt tudatosan figyelni, hogy lássam, amint szertefoszlik a vizuális jelenség.

Sosem történt meg.

Őszintén szólva, egy kicsit megdöbbentett, amikor rájöttem, hogy ez nem illúzió. Nem arról van szó, hogy azt gondoltam, nincs helye a színpadon. Valójában ellenkezőleg, a döbbenetet az a tény okozta, hogy annyira nyilvánvalóan oda tartozott. Hirtelen rájöttem, hogy egy régi famankót tart az egyik karja alatt. Furcsa volt, hogy eddig észre sem vettem. Olyan természetesen és magabiztosan mozgott. A mankó nem volt előtérben, de nem is volt elrejtve, egyszerűen része volt a valóságnak.

A tánctársulatban mindenki kiváló volt. Mindenkit élvezet volt nézni. Azonban ez az egy személy mélyebben megérintett. A figyelmemet lekötötte az a mód, ahogy a reményt, az életet és a szabadságot hirdette. Miért és hogyan hatott rám így? Láttam a saját korlátaim megsemmisülésének a lehetőségét, miközben figyeltem az előttem zajló ünneplést. Vajon a megújuló remény felkavarodását éreztem életem azon területein, amelyek korábban megbénítottak, jóllehet kevésbé nyilvánvaló módon? 

Később megtudtam, hogy Valenciának hívják. Tizenhat éves, egy autóbalesetben vesztette el a lábát, amikor még csak hétéves volt. Most középiskolai végzős, szeretett táncolni, és ez látszott is. Másnap találkoztunk vele, és meglepett a félénksége. Barátságos volt, de tétova, látszólag bizonytalan magában. Az jutott eszembe, hogy bár az igaz énünket különböző mértékben és árnyalatokban fedjük fel, mi mindannyian a merészség és bizonytalanság, a nyugalom és a szorongás keverékei vagyunk.

Valencia emberi természete csak eggyel több ok volt arra, hogy értékeljem. Nem valamiféle primadonna volt, aki nagy nehézségek árán ért el sikert és gazdagságot. Egy fiatal lány volt csupán, mindenféle átlagos bizonytalansággal és kihívással. Emellett kapott néhány kivételes próbatételt. Mégis szenvedélyesen, tele örömmel és hitelesen haladt előre az útján. Anélkül, hogy tudott volna róla, példát állított mindannyiunk elé.

Valenciának minden oka megvolt arra, hogy el akarjon bújni a tömegben. Minden oka megvolt arra, hogy a hátsó sorban üljön. Ehelyett inkább táncolt.

Valószínűleg sosem találkoztál Valenciával, bizonyosan nem is fogsz. Mégis megtennéd, hogy elképzeled most őt egy pillanatra? Sötét szemek. Nagylelkű mosoly. Képzeld el, hogy közeledik feléd, az egyetlen lába és a régi famankója egyedi lenyomatot hagynak maguk után. Amint üdvözöl, magával ragad az előzékeny, szelíd magatartása. Majd hirtelen azt mondja neked: „A zene szól, de csak rövid ideig.”

„Tessék? – válaszolsz kissé meglepetten.

„Feltehetek neked egy kérdést?” – mondja szelíden.

„Hát, igen, én… igen, persze” – feleled, meglepődve a saját, várakozással vegyes tétovázásodtól.

Mindössze hat szó segítségével feltesz neked egy kérdést, ami megváltoztathatja az életedet.

„Mi az, ami akadályoz a táncban?”

 

Részlet Sam Rowland – Tíz ember, akivel sosem találkoztál, meg fogja változtatni az életed c. könyvéből. Kiadó: Fiatalok Krisztusért Alapítvány