Különc küldönc

Zsurkon születtem, egy kis faluban, amely néhány kilométerre fekszik a magyar–ukrán határtól. A szüleim istenfélő emberek voltak. Akkoriban a lelkipásztorok Kisvárdáról és Tuzsérról jártak ki istentiszteleteket tartani, néha hétköznap is. A mi házunk volt a kijelölt hely, ahol összegyűlt a néhány gyülekezeti tag. Ezért, akartam vagy sem, részt kellett vennem ezeken az alkalmakon.

Sőt, én voltam a „küldönc”. Akkoriban még nem volt telefon vagy internet, így ha váratlanul betoppant a lelkipásztor, hogy imaalkalmat tartson, gyorsan értesíteni kellett a gyülekezet tagjait. Biciklire pattantam, és szóltam az embereknek, hogy jöjjenek. Más világ volt akkor: az embereknek nem jelentett problémát, hogy „letegyék a munkát”, és eljöjjenek igét olvasni, imádkozni.

Gyermekkoromban a falubeliek úgy hívtak minket, hogy „a hívők”. Gyerekként nem igazán tetszett nekem ez, különcnek éreztem magam. Ugyanakkor azt láttam, hogy a szüleim valóban megélik a hitüket. Édesapám a szövetkezetnél dolgozott. Bár nagy volt az egymás iránti bizalmatlanság az emberek között, benne még a raktáros is megbízott, mert valóban aszerint élt, amit hirdetett. Volt olyan is, hogy a szomszédasszony hozzánk menekült, ha ittas állapotban a férje bántalmazni akarta. Tudta, hogy befogadjuk, és Isten szeretetével fordulunk felé.

A szüleim élete jó példaként állt előttem.

Út a kocsmába

Az általános iskola elvégzése után asztalosnak tanultam Kisvárdán. 17 évesen Budapestre kerültem, ahol munkát is kaptam. Akkor még nem tudtam, de ez volt az a pont, amikor kivettem az életemet Isten kezéből, és akaratlanul is a Sátán kezébe adtam.

Sok megrendelése volt a cégnek, és gyakran kellett eljárnunk miniszterekhez, párttagokhoz különböző asztalosmunkákat végezni. Az első ilyen kihelyezett munkámnál kínáltak először alkohollal. A munkatársak meghívtak a közeli kocsmába, ahol nekem is rendeltek egy féldeci pálinkát. Korábban sosem fogyasztottam szeszes italt, így az az egy adag olyan erősen a fejembe szállt, hogy alig bírtam visszamenni dolgozni. A következő napokon is így történt, és nem mondtam nemet. Sőt, úgy éreztem, illő, ha én is fizetek egy-egy kört. Ezzel kezdődött az alkoholizmusba vezető utam.

Az italozások a munkatársakkal mindennapossá váltak: a szervezetem lassan elfogadta az alkoholt, a csapat pedig engem. Magas beosztású embereknél dolgoztunk, akik szintén megkínáltak minket itallal, úgy éreztem, nekik sem mondhatok nemet.

Jól szórakoztunk, és jól kerestem – így nem láttam, hogy mindez rossz dolog lenne, pláne, amíg mederben tudtam tartani. Három-négy év alatt azonban az alkoholizmus olyan mértékben elhatalmasodott rajtam, hogy már el sem tudtam indulni ital nélkül. Amit megkerestem, az mind italra ment.

Fojtogató mámor

1981-ben besoroztak, katona lettem. A katonaság szigorú szabályai miatt az alkoholfogyasztás nem volt megengedett, ez némileg visszafogott, de az alkoholprobléma nem szűnt meg. Leszerelésem után újra munkába álltam, és a poharazgatás ott folytatódott, ahol abbamaradt.

1986-ban édesapám agyvérzést kapott, ezért hazaköltöztem Zsurkra, hogy a szüleim közelében legyek. A vasútnál vállaltam munkát, ahol szintén lett egy „baráti köröm”, akikkel együtt iszogattunk.

Már a katonaság előtt is rájöttem, hogy ez az életvitel káros és tönkretesz, de sehogy nem tudtam letenni a poharat. A hazaköltözés után is foglalkoztatott a gondolat, hogy szabadulni kellene, próbáltam megállni, de nem ment. Elvonókúrára is mentem, de nem tudtak hosszú távon segíteni. Többször próbáltam egyedül, a magam erejéből abbahagyni, de hiába fogadtam meg, hogy holnaptól nem iszom, másnap nem tudtam megállni. Pedig ott és akkor komolyan gondoltam, ott és akkor igaz volt az elhatározás, de ez egy erős megkötözöttség, amiből egyedül nem lehet szabadulni.

Már az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatott, mert nem láttam más kiutat.

Fordulópont – az Isten kezébe tett élet

A szüleim tudtak a nehézségeimről, hiszen az alkoholprobléma nem titkolható. Nagyon sokat imádkoztak értem és velem.

Aztán egy reggel felkeltem, és azt mondtam: „Istenem, a te kezedbe teszem le az életemet. Most már te vezess és irányíts!” Tudtam, kihez kell menekülni, hiszen gyermekkoromtól szívtam magamba ezeket az üzeneteket. Azzal a néhány szóval kezdődött a változás, és innentől kezdve tudtam fölfelé kapaszkodni.

Az első időszak nagyon nehéz volt. Olyan elvonási tüneteim voltak, hogy három napig fel sem tudtam kelni az ágyból. A Sátán ilyenkor mindenféle taktikát bevetett, hogy eltántorítson.

Korábban gyakran fájt a lábam, ám amikor ittam, a fájdalom elmúlt. Most, hogy nem ittam, újra fájt. Jöttek a támadó gondolatok: „Igyál meg valamit, és elmúlik!” Ám én ki tudtam mondani: „Isten engem már meggyógyított.” Így szálltam szembe a kísértéssel.

A kollégák is furcsán néztek rám. Azt mondták: „Aki nem iszik, az nem is ember.” Egyszer egy kolléga még azt is mondta, kifizeti nekem a kétdecis pálinkát, csak igyam meg.

Az egyik kolléga felesége pedig azt mondta férjének: „Nézd, Lajos leszokott, neked is így kellene tenned!” A munkatársak azonban utálták, ha a feleségek engem hoztak fel példának, és haragudtak rám.

Ez mind-mind küzdelem volt, hogy meg tudjak maradni a józanság útján.

„Véletlen” egybeesés

Egy évvel a döntésem után is értek még kísértések. Például a nővérem gyermekének esküvőjén az asztalon sok unicumos üveg állt, korábban ez volt az egyik kedvenc italom. Egy pillanatra megtántorodtam, és jött a gondolat: milyen jó érzés lenne inni belőle, végül nemet tudtam mondani. Valósággá vált az ige, amit a János 8:36-ban olvasunk: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.”

A megtérésem után egy évvel érdekes dolog történt: Egy Krisztushívő dán zsidó missziós csoport érkezett a faluba. Izraelbe szerettek volna menni, de a határon való átkeléshez sok okiratot kellett intézniük, ami hosszadalmas folyamat volt. Éppen a mi falunkba telepedtek le a lakókocsikkal. Középen egy sátrat állítottak fel, körülötte a lakóautók, és tolmács segítségével evangelizációs alkalmakat tartottak. Szívesen jártam ezekre az alkalmakra. Egy ilyen estén a pásztor megkérdezte, van-e a hallgatók között, aki szeretne valamiből szabadulni. Mivel a cigaretta rabja is voltam, kimentem hozzá – szabadulni akartam ebből is. Megkérdezte, van-e nálam cigaretta, amit átadtam neki. Ő földhöz vágta és eltaposta. Imádkozott értem. Rövid időn belül egyik reggel elszívtam még egy szál cigarettát – és ez volt az utolsó. Soha többé nem gyújtottam rá.

Valóra vált ígéret

Amikor meghoztam a döntést, hogy Istennek adom az életemet, ezt az igét kaptam:

„Lásd, én ma eléd adtam az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Ezért parancsolom ma neked, hogy szeresd az URat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsolatait, rendelkezéseit és törvényeit, és akkor élni és sokasodni fogsz, mert megáld téged az ÚR, a te Istened azon a földön, amelyre most bemégy, hogy birtokba vedd” (5Mózes 30:15–16).

Tulajdonképpen ez egy ígéret és prófécia volt egyben. Isten bátorított engem, és én az életet választottam. Később az „áldás” része is valóra vált.

Felmondtam a munkahelyemen, és saját vállalkozásba kezdtem. Eleinte csak három szál deszkát tudtam venni, később már egy teherautónyi faanyagot pakoltak le az udvaromon. Isten csodálatos vezetésével megismertem a feleségemet, akivel házasságot kötöttünk. Átköltöztem Kiskőrösre, az „ígéret földjére”, amelyet az Úr korábban megígért nekem. Három csodálatos gyermekünk született, akik ma már felnőttek és önálló életet élnek. Hála Istennek ők is az Úr gyermekei!

Szolgálhattam a kiskunmajsai Menedék Alapítványnál és a kiskőrösi cigánymisszióban, és sok helyen bizonyságot tehettem arról, hogy Jézus ma is munkálkodik. Hálás a szívem, hogy Isten eszközként használt, hogy mások is meghallhassák: bármilyen erősen is kötöz meg az alkohol, van szabadulás, van remény, van új élet Krisztusban!

 

Eszenyi Lajos története, 2026.