Az volt a fejemben, hogy aki drogos lett, az drogosként is hal meg. Isten azonban másképp gondolkodott felőlem.

Hiányok otthon

Az első bántalmazás akkor ért, amikor még az anyaméhben voltam. Apám megütötte a várandós anyámat. Ekkor kezdődtek a családunkban a fizikai bántalmazások, amik végigkísérték a gyerekkoromat.

Nem éltünk rossz anyagi körülmények között, mivel édesapámnak jól fizető állása volt. A rendszerváltás után elsők között voltunk, akiknél volt márkás ruha, Milka csoki és Toblerone, valamint olyan márkás italok, mint a Metaxa, Johnnie Walker, Ballantines, teli volt piával a bárszekrény. Szegénység, az nem volt, mégis egyfajta hiányérzetben nőttem fel. Hiányzott, hogy szeressenek és elfogadjanak, hiányzott a biztonság és a békesség.

Apám alkoholizmusa és az otthon megélt erőszak szégyenérzetet és bűntudatot keltett bennem, és ez nagyon meghatározta a viselkedésemet. A bennem dúló feszültséget az iskolában éltem ki, ami miatt persze rossz gyereknek bélyegeztek. Ennél fogva a hasonló rossz magaviseletű gyerekek társaságát kerestem. Eleinte csak bandákba verődtünk, cigizgettünk, később pedig már iszogattunk is.

Hamarosan elkezdtünk játéktermekbe járni, amit a füvezés követett, lépésről lépésre haladtunk egyre lejjebb. A rávalót eleinte otthonról vettem el, de amikor ez már nem volt elég, akkor kisebb bűncselekményekből szereztem pénzt. Milyen szimbolikus, hogy a srácokkal, akikkel együtt bandáztunk, épp egy lejtős utcában találkoztunk újra és újra! Fizikálisan és lelkileg is egyre mélyebbre jutottunk.

Zűrök a suliban

Az általános iskolát ugyan elvégeztem, de az egyre romló jegyek és az egyre sokasodó beírások tükrözték, hogy nincs minden rendben. Mosonmagyaróváron kezdtem gimnáziumba járni, de ott már az első évet sem sikerült elvégezni, hiszen a szerhasználat és az ezzel járó balhék olyan mértékben jelen voltak az életemben, hogy kicsaptak az iskolából. A suli és a tanulás már nem érdekelt, az életem hajtóereje a pénzszerzés lett, hogy hozzájuthassak a cigihez, az alkoholhoz és a drogokhoz.

A kábítószerek széles palettáján gyorsan végigmentem: füvezéssel kezdtem, végül a heroinnál kötöttem ki. A heroin volt az a szer, ami megnyugtatott, elvette egy kis időre a szégyenérzetet, szorongást, bűntudatot, amivel egész gyerekkorom óta küzdöttem. Amikor múlt a heroin hatása, rosszabbul éreztem magam, mint előtte, és ezért újra használnom kellett. Így jutottam el a napi szintű fogyasztásig. Ekkor tudatosult bennem, hogy már nem én irányítok, és hogy segítségre van szükségem. A győri pszichiátrián gyógyszerrel kezeltek, hogy a leszokás fájdalmait el tudjam viselni, de a valódi szabadulás nem történt meg.

Ezután elkerültem egy autófényező iskolába. Itt egy olyan osztályfőnök vett a szárnyai alá, akitől rendkívül sok támogatást és biztatást kaptam. Kitűnt, hogy tehetséges vagyok ebben a munkában, és hála neki, valóban befejeztem a sulit és lett egy szakmám. Azonban egy munkahelyen sem tudtam sokáig megmaradni, mert folyton visszacsúsztam a droghasználatba.

Külföldi vándorút

Többször szerencsét próbáltam külföldön is. Hollandiába azzal az elhatározással érkeztem, hogy magam mögött hagyom a kemény drogokat. Viszont ahogyan egyre ismerősebb lettem ott, úgy egyre többféle droghoz jutottam hozzá, így az egyébként jó fizetésem többé már nem tudta fedezni a szükségleteimet. Elkezdődtek a lopások, csalások és hasonló bűncselekmények, aminek az lett a vége, hogy kiutasítottak az országból. Csalódottan jöttem haza Magyarországra, majd hamarosan a heroin is visszatért az életembe. Nagyon sokszor próbáltam szabadulni, mert nagyon szenvedtem tőle, de nem láttam a módját, hogyan van ebből kiút. Nem volt előttem pozitív példa. Az volt a fejemben, hogy aki drogos lett, az drogosként is hal meg.

Németországba kerülve jól fizető állásom lett, azonban rendszeresen levert voltam, többször belázasodtam, így elküldtek orvoshoz. Itt ki is mondták rám a halálos ítéletet: kiderült, hogy hepatitisz fertőzésem van, ami végzetes lehet, ha nem kapok kezelést. Márpedig nem juthattam hozzá, hiszen aktív szerhasználó voltam. De mindezek után se tudtam leállni.

A külföldi útjaim legmeghatározóbb állomása Ausztria volt, ahol rövid időn belül mindenemet elveszítettem: az utolsó értékeimet, ruháimat, a szép autómat is, és hajléktalan lettem. Ebben az állapotban ért egy baleset – kizuhantam egy épületből… Intenzív osztályra kerültem, ahol napokat töltöttem magatehetetlenül, és azt gondoltam, hogy ennél már az is jobb, ha meghalok. Istennek viszont más terve volt. A kezelőorvosom mondta, hogy rehabilitációra lenne szükségem, mert ha így folytatom az addigi életemet, meg fogok halni. Ebben az egyszerű üzenetben reménységet kaptam, hiszen végre megértettem, hogy van számomra segítség!

Ki a mélységből

33 évesen visszakerültem a győri pszichiátriára, hogy egyáltalán rehabilitációra alkalmas állapotba hozzanak. Döbbenetes, de ugyanazok a körülmények fogadtak, mint amikor 17 évesen idekerültem. Még a kezelőorvosom is ugyanaz volt! Második esélyt kaptam.

Ez az orvosom azt mondta, hogy rajtam már csak Isten segíthet. És ez az, ami igazán megfogott! A kórházban tartottak istentiszteleteket. A helyi lelkész megajándékozott egy könyvvel, melynek címe: Történeteink. Ez a könyv a Magyar Református Egyház Ráckeresztúri Drogterápiás Otthonában szabadult emberek életváltozásait írja le, melyből hitet és reményt kaptam, hogy van esélyem a szabadulásra. Eldöntöttem, hogy én is ebbe a rehabilitációs intézménybe szeretnék bejutni.

Csodával határos módon hamar be is jutottam a ráckeresztúri rehabilitációra, ahol már az első belépés nagyon jó élmény volt: megöleltek, énekeltek nekem, hatalmas szeretettel vettek körül. Miután kitisztult a szervezetem a sok drogtól, elöntött a szorongás, a szégyen és a bűntudat, de nem adtam fel. Az otthon lelkésze – Erdős Eszter – megosztotta velem az evangéliumot: beszélt nekem Jézusról, aki már elhordozta ezeket a terheket, és nekem már nem kell ezeket tovább cipelnem. Egy alkalommal a tékozló fiú történetéről prédikált, ami különösen szíven talált. Felismertem, hogy én vagyok az a tékozló fiú, és eldöntöttem, hogy szeretném a történetben szereplő atyát megismerni. Hamarosan meg is keresztelkedtem, és hűségesen végighaladtam a 15 hónapig tartó terápián, ami alatt a hepatitisz kezelésem is megkezdődhetett. A hepatitiszből féléves kezelést követően olyan mértékben meggyógyultam, hogy a betegségnek nyoma sem maradt a szervezetemben!

A győzelem ösvényein

A következő két évre támogatott lakhatással kerültem a Válaszút Misszióhoz, és csodával határos módon állásom is lett. Visszairatkoztam a gimnáziumba, és rendszeresen látogattam az istentiszteleti alkalmakat. Az életem elkezdett összeállni. Megszületett a vágy bennem, hogy ne csak kapjak, hanem adjak is. Önkéntes segítőként kezdtem foglalkozni utcán csellengő fiatalokkal a Befogadóház Alapítványnál. Itt ismerkedtem meg Edittel, akivel hamarosan össze is házasodtunk. Azóta már két gyermekünk is született. Közben leérettségiztem, elvégeztem egy főiskolát, ahol lelkigondozónak tanultam, és 2019 óta teljes idejű munkatársként dolgozok a Ráckeresztúri Rehabilitációs Otthonban, továbbá saját vállalkozásomban addiktológiai tanácsadással segítem a hozzám fordulókat.

A tisztán maradásomat folyamatosan őrzöm: Isten megtartó erejében és egy kiváló szupervizor támogatásával haladok a keskeny úton. Érzem, hogy most már megvan bennem az az erő, ami képessé tesz arra, hogy az elődeimhez képest egy másik úton járjak. Felismertem, hogy az apai ágon örökölt példa ugyan összetörte a fiatalságom, de Isten megszabadított és helyreállított. Olyan szolgálatba állított, amelyben éppen olyan embereken segíthetek, akiknek a helyzetét egészen pontosan ismerem, átérzem; valamint elhívott arra, hogy pozitív példa legyek mások számára – a saját gyermekeim számára is. Az életem története ez az üzenet: van kiút és szabadulás a függőségekből!

Németh Mihály története, 2025.
Akik hasonló élethelyzetbe kerültek és elfogadják a segítséget, itt további információkat találnak!