Szolgálatom során sokszor láttam, hogy emberek megtérésekor Isten meghökkentő csodákat tesz, amiben természetfölötti jellegét kívánja bemutatni, hogy „érdemes” vele Istenként számolni, és így gondolkozni Felőle. Az én megtérésemkor is tapasztaltam Istennek ezt a csodákon keresztül megragadó szeretetét, amivel nemcsak meghökkentett, hanem össze is törte addigi ellenállásomat.

Miskolcon másodéves sorkatona voltam, amikor előléptettek, és közlegényből őrvezető lettem. Miután előléptettek, már őrparancsnok lettem, és nem kellett kint állnom hidegben melegben, hanem az őrszobán lehettem egész idő alatt. Egy ilyen alkalommal reggel a szolgálat átadására készültünk, és igyekeztünk rendet tenni magunk után. Miközben már vártam a váltást az irodámban, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a felmosó legény öngyilkosságot akar elkövetni az őrök egyik géppisztolyával. Betárazta a fegyvert, és éppen húzta fel, hogy fölé hajolva véget vessen az életének. Szerintem, ha az Atlétikai Világszövetség küldöttsége éppen jelen van, akkor a távolugrás világcsúcsát hitelesítették volna, amit valószínű, hogy ma is én tartanék, mert akkorát ugrottam az irodából az előtérbe. Ekkor élet-halál harc kezdődött a fegyverért. Ennek során többször néztem a géppisztoly csövébe, miközben láttam, hogy a leszerelésének furcsa módját választó barátom az ujjával működésbe akarja hozni a fegyvert. Tudtam, hogy ha abból a lyukból valami előbújik, akkor 30 barátját is hozza magával és attól kezdve már csak a konyhán tudnának alkalmazni tésztaszűrőnek. A velem lévő őr is beszállt a bunyóba, de ketten is csak nehezen tudtuk ártalmatlanná tenni a katonaságot megszeretni nem tudó újonc barátunkat. Amikor a fogda visszafogadta lakóját, megnéztem, hogy miért nem sült el a fegyver, pedig sorozatra volt állítva. Amit láttam, az elképesztő volt. Az első, golyónak becézett lőszer keresztbe akadt el a cső torkolatánál. Valószínű, az ugrásomat követő becsapódástól. Aznap ez a fegyver lett a nap kiállítási tárgya, amelynek torkán akadt a golyó, és amit a fegyvermester csak „műtéttel” tudott eltávolítani.

Amikor a szolgálat után visszatértem a körletbe, erős remegés és halálfélelem lett úrrá rajtam. Felmerült bennem a kérdés: hova kerültem volna, ha meghalok? Megértettem, hogy megtéretlenül mindenképpen elkárhoztam volna. A halálközeli helyzet és csodálatos megmenekülésem arra késztetett, hogy elgondolkozzam további életemről, és az Úr előtt megnyissam a szívem.

A történetnek viszont volt még további folytatása: miközben a fegyverért dulakodtunk, eltört a kezem, és az egész kézfejemet könyökig begipszelték. Közeledett a Karácsony, és másodéves katonaként számítottam arra, hogy a karácsonyi ünnepeket családom körében töltöm. Amikor azonban felülvizsgálaton voltam a katonaorvosnál, megtudtam, hogy akik ilyen kéztöréssel betegállományban vannak, nem hagyhatják el a laktanyát. Ez nagy keserűséggel töltött el, mert „öreg” katonaként bizton számítottam arra, hogy hazamehetek. Úgy gondoltam, hogy emberéletet mentettem, és ezt valamilyen módon méltányolhatták volna. Az Úr Jézus melletti döntésem után ez volt az első hitpróbám. Mivel más lehetőségem nem maradt, komoly imádkozásba kezdtem. Ahogy közeledett a Karácsony, katonatársaim vigasztalás helyett élcelődtek rajtam, mivel úgy nézett ki, hogy a közel ezer emberből én leszek az egyetlen, aki nem mehet haza az ünnepek alatt. Karácsony előtt két nappal Pestről egy orvosezredes tartott felülvizsgálatot, megnézte a röntgen-leletemet, és sajnálkozva mondta, hogy „jól elintézte a kezét pont az ünnepek előtt.” A rendelőből kifelé menet még utánam szólt, és megkérdezte, „hogyan is történt a balesete?” Pont a rendelő nyitott ajtaja előtt állt a fiú, akinek az életét megmentettem, és aki öngyilkossági kísérlete miatt ideggyógyászati kivizsgálás alatt állt. Így egyszerűen össze tudtam foglalni, hogy mi történt, a fiú pedig igazolta a történetemet. Ez annyira megérintette az ezredesorvost, hogy az az indíttatása támadt, nekem nem a laktanyában kéne a gyógyulási időmet töltenem, hanem odahaza. Ezt a papírt mindjárt ki is állította, és közel egy hónapra hazaküldött. A dolog csattanója csak ezután következett. Közvetlen Karácsony előtt állami és pártvezetők utaztak az akkori fővezér, Kádár János vezetésével vonaton Moszkvába. Mivel a mi alakulatunk karhatalmi biztonsági feladatokat látott el, ezért az egész laktanya létszámát (az őrség kivételével) kirendelték a sínek mellé vasútbiztosításra. Mivel egy ilyen vasútbiztosításnál nem lehetett tudni, mikor megy pontosan a kormányvonat, és mikor jön, ezért a terepre kirendelt katonákat nem rendelték vissza, hanem öt napon keresztül a sínek mellett álltak, bizonyos időközönként váltva egymást.

Ily módon az a fura helyzet állt elő, hogy míg úgy nézett ki, hogy egyedüliként én nem fogok hazamenni karácsonyra, addig Isten megfordította a dolgok menetét. Az egész laktanyából én voltam az egyetlen, aki a Karácsonyt és az Újévet is a szerettei és – a friss döntése nyomán – már a saját gyülekezetének tartott közösségben tölthette.

„Tudjátok meg, hogy az Úr csodákat tesz hívével! Meghallgat az Úr, ha hozzá kiáltok.” (Zsoltárok 4:4)

Részlet Perjesi István – Ránctalanító c. könyvéből. Kiadó: Feltétel nélkül Alapítvány.
A Ránctalanító c. könyvsorozatról további információk itt érhetők el.