Észrevetted már, hogy amikor rosszul érzed magad, és jó szándékú barátok azt mondják: fel a fejjel, attól csak még rosszabbul leszel? Miért? Mert az ilyen mondásokkal semmisnek nyilvánítják érzelmeinket, és csak azt bizonyítják, hogy igazából nem értenek meg minket.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy keresztyén emberek nem lehetnek depressziósak; ha mégis, akkor ez bizonyára azt jelenti, hogy nincs elég hitük, vagy valamilyen rejtett bűnük van. A depresszió nem válogat! Mindenhol vannak körülöttünk, akik ezzel a néma ellenséggel küzdenek – beleértve a lelkészeket és ismert lelki vezetőket is. Csak azért nem hallottunk felőlük, mert sírásukat magukba zárták talán már évek óta.

Egy depresszióval küzdő nő így írta le harcát: „Olyan, mintha be lennék zárva egy ketrecbe, amely olyan kicsi, hogy nem tudok felállni, nem tudok mozdulni, sőt lélegezni is alig. A ketrec ott áll a pokol kapui előtt. Még ha van is kiút, nem számít, mert én nem látom. A sátán folyamatosan megnyugvást ígérget, ha megölöm magam, és én kezdem ajánlatát vonzónak találni.”

A Biblia azt mondja Istenről: „Megrepedt nádszálat nem tör el” (Máté 12:20). Szerinted mi a közös a következő személyekben: a bűntudattal terhelt asszonyban, aki a porban csúszik a vallásos csőcselék előtt, akik meg akarják kövezni; a hordágyon fekvő bénában, aki barátainak könyörög, hogy ne adják fel, miközben utat keresnek a tömegben Jézushoz; a vak koldusban, aki kiabálva próbálja felhívni magára a Mester figyelmét? Ők mind „megrepedt nádszálak” voltak, Jézus pedig túlságosan szerette őket ahhoz, hogy csak úgy továbbmenjen lemondva róluk. Ő rólad sem mond le!

Dávid azt mondta: „Amikor elcsügged a lelkem, te akkor is ismered utamat” (Zsoltárok 142:4). Jézus szívében különleges helyet tartogat azoknak, akik depresszióval küzdenek. Ő azt mondta: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Máté 11:28).