Ha nyaktörő sebességgel utazunk végig az életen, miközben figyelmen kívül hagyjuk lelkünk vészjelzéseit, azzal célpontokká tesszük magunkat a kétségbeesés, önmagunk kárhoztatása és a magányosság számára. Nézzük meg most ezeket egyenként.

 

Kétségbeesés

Arthur Miller elmondta, hogyan süllyedt felesége, Marilyn Monroe fokozatosan a reményvesztettségbe. Egy este, miután az orvos újabb injekciót adott be neki, és végre elaludt, Miller ott állt az ágyánál, és nézte őt. „Azon vettem észre magam, hogy csodákat próbálok elképzelni – írja. – Mi lenne, ha felébredne, és én azt tudnám neki mondani: »Isten szeret téged, drágám«, és ő el tudná hinni? Hogy kívántam akkor, hogy bárcsak meglenne még a hitem, és az övé is.”

Egy kutatólaboratóriumban mozdulatlanul feküdt egy kutya. Még akkor sem próbálkozott meneküléssel, amikor bekapcsolták az áramot a padlóban, amin feküdt. Éhes volt, de már az éhség sem motiválta. Mi történt vele? Dr. Martin Seligman így nevezte: „tanult tehetetlenség”. A magyarázata egészen egyszerű. A korábbi kísérletek során a kutya megtanulta, hogy hasztalan a meneküléssel próbálkozni, és most, bár a helyzet már megváltozott, és könnyen megszabadulhatott volna, passzív maradt és beletörődött a fájdalomba.

Hála Istennek az állapot visszafordítható – mind számunkra, mind a kutya számára. Ha erőnek erejével cselekvésre bírják, szó szerint elrángatják az áram alatt lévő padlóról, végül megtanulja, hogy a cselekvésnek van értelme. De voltak olyan kutyák, melyekkel kétszázötvenszer kellett ezt megtenni, mire végre felfogták.

Ez talán valamiféle új jelenség? Nem. Salamon azt mondta: „Odáig jutottam, hogy szívemet átengedtem a kétségbeesésnek minden erőfeszítésem ellenére” (Prédikátor 2:20 AMP). Amikor erőfeszítéseink hasztalannak tűnnek, elszigetelve érezzük magunkat Istentől, a szívünk tiltakozik. Ha nem tudunk ráhangolódni arra, amit mond, a következő lépés a kétségbeesés.

Az évszázadokon át tartó egyiptomi rabszolgaság után Isten kiválasztotta Mózest, hogy megszabadítsa népét, de azok „nem hallgattak Mózesre kishitűségük és a kemény szolgálat miatt” (2Mózes 6:9). Már túl sok fájdalmat éltek át, nem tudtak túllátni pillanatnyi körülményeiken, ezért megelégedtek azzal, amit az ellenségtől kaptak.

Lemondott róluk emiatt Isten? Nem, de nem is repítette őket egyből az ígéret földjére. Azt sem engedte, hogy szép halkan kiosonjanak Egyiptomból, hanem sok jelet és csodát tett (ld. 2Mózes 7:3), hogy ismét emlékeztesse őket arra, hogy törődik velük, és kész beavatkozni az érdekükben. Sőt, a sok csapás nem is volt elég, Isten még Egyiptom gazdagságát is nekik adta, amikor szabadságuk felé indultak!

Ezek után nyilván olyanok voltak, mint valami vidám táborozók társasága, igaz? Nem. Amikor legközelebb nehézségekkel találkoztak, ahelyett, hogy ahhoz fordultak volna, aki már bizonyított, visszatértek régi viselkedésmintájukhoz: a panaszkodáshoz és kétségbeeséshez. Képzeld csak el: az ismerős terep biztonságérzetéért készek voltak visszatérni Egyiptomba, bár ez rabszolgaságot és kemény munkát jelentett volna számukra! Mint azok a laboratóriumi kutyák, akiket újra meg újra erővel kellett elhúzni a fájdalmat okozó rácsról, az izraelitáknak is meg kellett tanulniuk, és újratanulniuk, hogy bízzanak Istenben a körülmények ellenére is.

Holnap folytatni fogjuk a kétségbeesés témáját. Bátorítást és gyakorlati tanácsokat kaphatsz majd, amelyek segíthetnek kitörni a depresszió fogságából. Tarts velünk!