Nem kell, hogy a depresszió mélybe húzó örvény legyen!

Bethany Hamilton, aki egykor Hawaii legjobb amatőr hullámlovasa volt az ifjúsági kategóriában, egy tigriscápa támadása miatt elvesztette karját. Minden oka meglett volna rá, hogy depressziós legyen. Ő azonban egész egyszerűen nem volt hajlandó megadni magát neki. Inkább gyűjtésbe kezdett egy vak ember megsegítésére. New Yorkba látogatva a dzsekijét odaadta egy hajléktalan lánynak. Amikor valaki megkérdezte erről, így felelt: „Nekem már így is többem van, mint amennyire szükségem van az életben.” Ahelyett, hogy bedobta volna a törölközőt, Bethany azt mondta édesapjának: „Ha az, hogy csak egy karom van, megakadályoz abban, hogy versenyszerűen szörfözzek, akkor majd kipróbálom, hogy focizni tudok-e!” Mára együttérzése és versenyszelleme új szintet ért el. Lelkipásztora, Steve Thompson így fogalmazott: „Előretekintve él, azt kérdezi magától: »Hogyan tudnám megmutatni a világnak, hogy még mindig élek, és az életem tele van örömmel?« Ott van benne a megingathatatlan bizalom, hogy Isten gondoskodik róla.” És nem ő az egyetlen. A Biblia tele van olyan emberekkel, akik legyőzték a depressziót, és fájdalmukat céltudatossággá formálták át:

a) Jeremiás annyira elkeseredett volt, hogy ki akart lépni a szolgálatból, hogy helyette a vendéglátós szakmát válassza! „Bárcsak lenne a pusztában egy kunyhóm az út mentén! Elhagynám népemet, elmennék tőle…” (Jeremiás 9:1). Annyira belebetegedett abba a légkörbe, amilyen akkoriban népe erkölcsi és lelki élete volt, hogy kijelentette: „Gyógyíthatatlan vagyok, gond terhel, beteg a szívem” (Jeremiás 8:18). Mégsem engedte, hogy mindez megbénítsa. Ahelyett, hogy csak magára figyelt volna, elkezdett közbenjárni Istennél, ami végül elhozta népe lelki ébredését.

b) Nehémiás is megtapasztalta a depressziót: „Hogyne volna szomorú az arcom, hiszen az a város, ahol őseim sírja van, rommá lett, és kapuit tűz emésztette meg!” (Nehémiás 2:3). „Amikor meghallottam ezeket, napokon át ültem, sírtam és gyászoltam…” (Nehémiás 1:4). De nem maradt sokáig bánatába temetkezve. Levertsége ösztönző erővé vált, rávette, hogy visszamenjen Jeruzsálembe, és személyesen felügyelje a város újjáépítését.

Henri Dunant, egy gazdag 19. századi svájci bankár volt. Egyszer kormányzati megbízásból Párizsba kellett utaznia, hogy üzleti ügyben III. Napóleonnal tárgyaljon. Amikor megérkezett, kiderült, hogy az uralkodó nincs ott, mert kivonult a hadakkal, ezért utánament a harctérre, hogy megkeresse. Ott elszörnyedve látta az ágyúgolyók által szétszaggatott emberi testeket. Körülötte mindenütt megcsonkított haldoklók feküdtek. Annyira elborzasztotta, amit látott, hogy hetekig ott maradt és segített az orvosoknak a sebesültek ellátásában.

Hazatérve is kísértették az emlékek. Nem tudott a pénzügyekre összpontosítani, figyelme annyira elterelődött, hogy egész vagyonát elvesztette. Ám még akkor is, amikor bankári karrierje romokban hevert, azt vallotta, hogy mindaz, ami történt, Isten mindenható akaratának része. Később ezt írta: „Úgy éreztem, hogy meg kell tennem valamit, teljesítenem kell egy szent kötelességet, ami végtelen következményekkel lesz az emberiségre.” Igaza volt. Az elkeseredésből és az anyagi csődből Dunant továbblépett, megalapította a Vöröskeresztet, és ezért ő kapta meg a világ első Nobel-békedíját.

A következő napokban meg fogjuk nézni, mi Isten receptje a depresszió ellen, és megtanuljuk, hogyan vértezhetjük fel magunkat vele szemben.

„Korunk legnagyobb felfedezése,
hogy saját hozzáállásunkról
bármilyen körülmények között
mi dönthetünk.”

(William James)