Egy hideg téli napon egy fiú hazafelé tartott az iskolából, amikor egy kígyóval találkozott. „Megfagyok idekint, hadd bújjak be a kabátod alá!” – kérte a kígyó. „Szó sem lehet róla – kiáltott fel a fiú – megmarnál!” A kígyó azonban mézesmázos szavakkal biztosította a fiút arról, hogy sohasem tenne ilyet, így saját jobb meggyőződése ellenére a fiú felvette a kígyót és betakarta a kabátjába, majd továbbment. Nos, gondolom, kitaláltátok: a kígyó megmarta. „De hiszen bíztam benned – mondta a fiú. – Miért martál meg?” A kígyó mosolyogva válaszolta: „Tudtad, mi vagyok, amikor felvettél, és én nem változtam!”

A depressziónak sokféle oka lehet. Az egyik a sátán – és ő sem változott! „Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja” (János 8:44). Az egyik kedvenc hazugsága az „örökké-hazugság”, amellyel azt mondja, hogy a helyzet sohasem fog megváltozni; a másik a „soha-hazugság”, amellyel azt mondja, hogy még ha a dolgok meg is változnának, te sosem leszel már boldog. Mindkét hazugsága ellentmond Isten Igéjének. Isten azt mondja: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek” (Jeremiás 29:11). Pál azt írja: „Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra” (2Korinthus 4:16).

Péter apostol így figyelmeztet: „Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el” (1Péter 5:8). Az egyik leghatékonyabb fegyvere „az áldozat-csapda”. Meggyőz arról, hogy senki nem érti meg (még Isten sem!), mit érzel. Ez az egyik legrégebbi hazugsága, és ha bedőlsz neki, csatlakozol azok sorához, akik szerint az élet rettenetes, és akik engedik, hogy problémáik megbénítsák őket.

A jó időkben könnyű meglátni Isten kezének munkáját. Amikor Illés tüzet kért az égből, amikor megjövendölte a szárazságot, amikor feltámasztotta az özvegyasszony fiát, amikor leelőzte a harci szekereket és megdorgált egy gonosz királyt, egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Isten vele van. De amikor Jezábel halálosan megfenyegette, Illés az életét féltve a sivatagba menekült. Kimerülten és depresszióba esve lefeküdt egy fa alá, és így szólt: „Elég most már, Uram! Vedd el életemet…!” (1Királyok 19:4).

Ha bármikor ilyen gondolatod támad, biztos lehetsz benne, hogy ez nem Istentől van!

Illés a kiégés lelki betegségében szenvedett, ezért Isten félrehívta őt, hogy megpihenjen és megújuljon az ő jelenlétében töltött idő alatt. Később a prófétát ismét bujkálva találjuk, ez alkalommal egy barlangban. Amikor Isten megkérdezte tőle: „Mit csinálsz itt, Illés?”, ő így felelt: „Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni” (1Királyok 19:9–10). Ez bizony ismét csak a jó öreg „áldozat-mentalitás”.

Illés nem volt egyedül! Isten ügye mellett még további hétezer ember állt szerte Izráelben. Illés hagyta, hogy érzelmei értelmezzék a helyzetét. Abban a pillanatban, amikor elfordította tekintetét Istenről, és az ellenségre figyelt, máris porba sújtottan érezte magát. Ismerősen hangzik?

Figyelj meg valamit: Isten nem azt kérdezte Illéstől: „Mit csinálsz ott?”, hanem azt: „Mit csinálsz itt, Illés?” (1Királyok 19:9). Miért így fogalmazott Isten? Hogy Illés tudtára adja: ott van vele a barlangban. Melletted is ott van ma, mert ő ilyen Isten.