1996. február 23-án, várandósságának negyedik-ötödik hónapjában Mary Clarke rosszul érezte magát. Így emlékezik vissza: „Alig kaptam levegőt és nagyon szédültem.” Orvosa azt mondta, hogy azonnal jöjjön be hozzá.

Amikor a nővér megvizsgálta, azt mondta a kismamának: „Hallanunk kellene a gyermek szívverését.”

Jó darabig próbálkozott, de nem érzékelt szívhangot. Amikor az orvos bejött a szobába, a nővér megkérte az orvost, hogy ő is próbálja meghallgatni. Tíz-tizenöt percnyi sikertelen próbálkozás után az orvos ultrahangos vizsgálat mellett döntött. Az ultrahangos vizsgálatot végző orvos sem talált szívhangot, ezért behívta még egy kollégáját segítségül. De ez a másik orvos sem hallotta a magzat szívverését. Ekkor a nőgyógyász azt mondta Marynek és férjének, Ronnak: „A baba meghalt. Nem tudom megmondani, miért történnek ilyen dolgok. Nagyon sajnálom, de el kell végeznünk egy művi vetélést.”

„A szívünk összetört. Elvesztettük drága kisbabánkat” – mondja Mary. A nővér átkísérte őt a szülészetre, és elmagyarázta, mi fog történni, amikor beindítják a szülést. „Ahogy ott feküdtem az ágyban – mondja Mary –, imádkoztam, hogy Isten vigyázzon a kisbabánkra, amíg majd találkozhatunk vele a mennyben.”

Eközben Mary nővére felhívta telefonon Pat Bailey-t, egy hölgyet a gyülekezetükből, és kérte, hogy ő is imádkozzon. A telefonbeszélgetés során Pat valami megdöbbentő dolgot mondott: „A baba nem halott. Mondd nekik, hogy kérjenek új konzultációt!” Így aztán Ron és Mary megkérték az orvost, hogy végezzen el még egy vizsgálatot, mielőtt elkezdené a beavatkozást. A szülők megnyugtatására az orvos elrendelt még egy utolsó ultrahangos vizsgálatot.

Az ultrahang szobában egy másik nővér, aki eddig még nem találkozott a házaspárral, megkezdte a vizsgálatot. Egy pillanattal később egészen természetes hangon közölte: „És íme, a szívhang.”

„Biztos benne?” – kérdezte Mary.

„A magzat szívhangja tökéletes, semmi probléma” – felelte a nővér.

Mary ekkor odafordult ahhoz a nővérhez, aki a szülészetről kísérte őt át, és látta, hogy annak leesett az álla, és szemei akkorára kerekedtek, mint egy csészealj. Ekkor behívták az orvost is, hogy nézze meg a monitort. Ő egészen elcsodálkozva mondta: „Ha nem láttam volna a saját szememmel, nem hinném el. Ez nem lehet ugyanaz a baba, akit az előző ultrahangon láttam!”

Óvatosságból azért felvették Maryt az Irgalmas Samaritánus Kórházba, ahol az orvos később ezt mondta neki: „Szívesen megmagyaráznám önnek, mi történt itt – de nem találok magyarázatot. Ilyen diagnózist mindig meg kell erősítenie egy másik orvos szakvéleményének, de vannak esetek, melyeket még az orvostudomány sem tud megmagyarázni. Néha az egyetlen magyarázat, hogy Isten közbeavatkozott.”

„Nem volt szükségem magyarázatra – mondja Mary –, tudtam, hogy Isten csodát tett, és elég volt ennyit tudnom.” 1996. augusztus 22-én megszületett James Andrew Clarke, egy egészséges, gyönyörű kisfiú! A szülészorvos, aki világra segítette őt, és aki látta őt az ultrahangon még magzat korában, azt mondta Marynek és Ronnak: „Ez a baba valóban különleges!”