A csend, ha sötét – Máté István „STU” bizonyságtétele
Szikra-díjas előadóművész, szövegíró és dalszerző, a Golgota Ellátó Vörösmarty Utcai Nappali Központ munkatársa, a Mentés Másként Alapítvány kuratóriumi elnöke, fáradhatatlan ötletgazda, türelmes oktató, csodálatos édesapa, utánozhatatlan egyéniség – ő Máté István, művésznevén „STU”, aki mestere a hangoknak, ám az igazi életváltozást mégis a csendnek köszönheti.
A pusztában való létről senki nem szeret beszélni, mert az mindig nagyon nehéz, fájdalmas, kihívásokkal teljes. Az emberek a happyendet szeretik, a gyümölcsözést, a kiteljesedést. Az, hogy hogyan jutottunk oda, nincsen úgy kiemelve, pedig nagy ajándék a puszta. Amikor nincs melletted senki, nincs a megszokott környezet, az fájdalmas, de nagy ajándék, ugyanis a pusztában tanulja meg az ember az Istentől való függést.
Hívő családban nőttem fel, magam is igyekeztem hívő életet élni, de igazából csak sodródtam, felszínes módon éltem meg a valóságot. Amikor úgy éreztem, szükségem lenne Istenre, akkor Felé fordultam, de csak úgy és olyan mértékben, ahogy én gondoltam. És ezért is rekedt meg az életem ott, ahol, mert nem hívtam be Jézust az életembe, mert az én fontosabb volt, mint bárki más.
Tizenéves koromban kezdtem előadóművészként tevékenykedni. Első saját zenekarom a 90-es években Magyarországon még nem igazán ismert CCM (Contemporary Christian Music, azaz kortárs keresztény zene) műfajú banda volt, az Amnesztia. Keresztény körökben szerettünk volna elsősorban mozogni, de nem igazán fogadtak be bennünket. A nem hívő közegtől sokkal több elismerést kaptam, így oda akartam adni a legjobbat és legtöbbet. Ott volt bennem a tisztaság utáni vágy, viszont az identitásom nem volt meggyökerezve Krisztusban. Hajszoltam a sikert, az extázist, mert ez adott maradandó élményt. Ha pedig nem jött, akkor maradt a mélység, a meg nem értettségben való fürdőzés. Minden hétköznapi dolog, esemény mélységesen unalmas, szürke volt – a gyereknevelés, a munka, az emberi kapcsolatok nagy többsége. Odáig el se jutottam, hogy elmélyüljek Istenben.
Kicsit talán attól féltem, hogy mint a Bibliában a gazdag ifjúnak, Jézus nekem is azt mondja majd: figyelj, haver, akkor most emeljük a tétet, menjünk mélyebbre, add el mindenedet, és kövess engem! Megijedtem, hogy Isten valamit el fog venni tőlem: azt a mély dolgot, az extázist, amitől olyan eredeti vagyok, annyira kiváló, különleges, művészi, különb, mint mások. Azt hittem, Isten meg fog fosztani ettől. Pedig a legcsodálatosabb dolog, amikor rájössz, hogy mindannyian egyediek vagyunk, egyéniségek. Alapvetően minden emberben van egy ajándék és egy képesség, egy kincs, amit Isten helyezett el benne.
Nem mondom, hogy nem akartam őszintén megélni a keresztyénséget, mégis legbelül mindig éreztem, hogy az első hely nem Istené. A házasságom nem működött normálisan, de nem foglalkoztam vele. A vágyaimnak éltem, az álmaimnak, az elképzeléseimnek. Beszippantott a zene, minden ennek volt alárendelve. Közben két csodálatos gyermekem született, Milán és Dani. Az első babánk meghalt, majd Milcsi fiam betegsége még inkább érthetetlenné tette Istent számomra. Aztán jött még jó néhány olyan esemény, ami még inkább megfejelte az életképtelenségemet. Éretlen és alkalmatlan voltam, szükségem volt Istenre, hogy ezt is át- és felülírja bennem. Mára a két fiammal való kapcsolat fantasztikus örömmel, kihívással tölt el. Viszont abban az időben identitászavar, meg nem értettség, megrekedtség, önfejűség jellemzett.
Ennek következtében olyan dolgok jöttek be az életembe, amelyeknek nem kellett volna ott lenniük: a megcsalás, a válás, az alkohol, a drog, az öngyilkossági gondolatok és annak a különböző válfajai. Ilyenkor persze valahol a szíved mélyén Istent hibáztatod: miért engedte? Én is Őt okoltam, pedig igazából ez az én döntésem volt.
Amikor próbáltak segíteni, nagyon megérintett érzelmileg, de az ideig-óráig tartott, radikális változást nem tudott elérni. Nem tudta megváltoztatni a gondolkodásmódomat, az életemet, a szívemet. Nálam a legnagyobb segítség az volt, amikor már lemondtak rólam. Amikor elengedtek. Amikor már nem volt külső tényező, és teljesen egyedül maradtam.
Amikor nincs ott senki, valahogy minden olyan kristálytiszta lesz. Kicsit olyan ez, mint Jézusnál a Gecsemáné-kertben. A tanítványok aludtak, Ő teljesen egyedül volt. Teherként nehezedett rá az az út, amin végig kellett menni. Rajtam nem a megváltás terhe volt, hanem az élet terhe, hogy nem tudom, mi lesz, és senki nem tud segíteni. Az élet, amit le kell élnem, teherként nehezedik rám, és ez akkora iszonyatos kihívás, amit én nem fogok tudni teljesíteni. Ezt én nem tudom megoldani, képtelen vagyok.
A felismerések nagyon nagy áldások, mert az ember ráeszmél, mit tett, és szembesül a tetteinek következményeivel.
Bennem is már valahol a végén fogalmazódott meg az, hogy nem akarok így élni tovább. Ennek nincs értelme, teljes kudarc az élet, hiábavaló az egész. És akkor nekem megadatott az az isteni kegyelem, hogy nem haltam meg, hanem élek…
A legnagyobb megdöbbenés az egy felismerés volt. Amikor már senki nem volt mellettem és izoláltam magamat, egy hajnalban fölkeltem, olvastam az Isten Igéjét, imádkoztam, gondolkoztam. Visszaköszöntek a tizenéves koromban megírt dalszövegem sorai: „a pénz is kevés, a szerelem se elég, a szívem tudja jól, hogy kell még, kell valaki más.” És akkor jött valami. Egy momentum, egy fantasztikus élmény: az Isten kegyelmes. Nekem nem kell semmit tennem hozzá.
A világon a legjobb dolog felismerni, hogy boldogok a lelki szegények, mert ők tudják, hogy szükségben vannak. Nem szégyen beismerni, hogy „figyelj, Istenem, nem bírom tovább!” Én azt hittem, hogy a még több sikerrel, még nagyobb élménnyel, még több nővel, még több pénzzel, még több autóval lesz jobb. De már nem tudom, hogyan kell éljem az életemet. Nem tudom, mi az irány, mi a helyes. „Gyere, segíts, mert szükségem van Rád.”
Mind a mai napig nagyon küzdelmes az út. Az a tudat éltet és mozgat igazán, hogy a régi életembe már nem akarok visszamenni. Az az élet egy totális hulladék volt, s én ezt még egyszer nem fogom eljátszani.
Az életem kezd gazdagodni. Ez nem látványos, és lassú is talán. Nem vagyunk egyformák. Elültetünk magokat, és van olyan, ami másnap már kihajt, meg olyan is, amire másfél hétig kell várni. Azt gondolod, ez a mag talán már elhalt, lehet, hogy felesleges az egész, ki kellene dobni. Aztán néhány nap múlva látod, hogy él ez, csak más időegységre volt szüksége. Valakinek így, valakinek úgy, és én már nem akarok hasonlítani senkihez.
Két és fél évvel ezelőtt a gyerekeimmel elkezdtem önkénteskedni a Golgota Ellátóban. Semmilyen tudatosság nem volt ebben, inkább a segítőkészség vezérelt. Akkor épp egy multinál dolgoztam, 19 évet húztam le ott. A COVID időszak alatt megkeresett az akkori intézményvezető, hogy lennék-e teljes idős munkatársa az Ellátónak. Két kérdést tettem fel magamnak akkor: boldoggá tesz-e az a munka, amit most végzek, illetve látom-e magam hosszú távon ott. Mindkettőre nem volt a válasz, ezért váltottam.
A Biblia azt tanítja, hogy a hívők voltak azok, akik segítettek, gondoskodtak, olyanokat is észrevettek, akiket mások nem. Ez elsősorban a mi elhívásunk, nem az alapítványoké vagy nonprofit szervezeteké.
Megtanultam, hogy a siker egy jó döntéssel kezdődik el, amikor a nehéz sorsú ember úgy dönt, hogy változtatni akar az életén.
Amikor nemrég istentiszteletet tartottunk a hajléktalanokkal, megkérdeztem, szerintük mi az, ami Istent megakadályozza abban, hogy az emberhez jusson. Mindenki azt mondta, hogy a bűn. Szerintem azonban mi magunk; az ember döntése az akadály. Ha azt mondom, akarom, gyere, akkor Ő jönni fog, elrendezzük a dolgokat és kész, a bűn meg van bocsátva. Jézus eljött, és Isten tudja azt mondani: rendezve van a számla. És pontosan ez történt meg az én életemben is.
Én magam nem tudom a változást létrehozni, de hiszek abban, Aki az életemet megváltoztatta, és Ő tud változtatni a te életeden is.
"Stu" emléke és példája legyen áldott mindannyiunk számára!
