Jézus, a sorsfordító

Az én történetem

Anyukám 12 évesen szült meg egy gyermekotthonban. A tanulmányi eredményeihez kötötték, hogy láthat-e engem. Később megkaptam néhány levelet, amiket nekem írt, mikor még kicsi voltam. Jól esett, hogy gondolt rám.

Egyszer megkérdeztem Istent, hogy van-e nekem olyan, hogy boldogság.

Ő bebizonyította, hogy van!

Farkastörvények között

Az egyik első emlékem – úgy 5 éves lehettem –, hogy befontam a gondozónőm fenékig érő haját. Nem tudom, honnan tudhattam ilyet. A másik, hogy hintáztunk, és az nyert, aki feljebb tudta lökni magát. Állandóan versengtünk. Amint a nevelőnők kimentek a szobából, rögtön megtaláltuk a módját, hogy érvényt szerezzünk az akaratunknak. Az állandó félelem is el lett ültetve bennünk.

A gyermekotthon, ahol 9 éves koromig éltem, a Gencsy-kastélyban volt. Hatalmas ablakok, ódon falak, nagy termek. Közvetlenül az ajtó mellett volt az ágyam. Éjszakánként az egyik gondozónő beöltözött boszorkánynak és a hálótermünkbe lépve ijesztő hangokat adott ki, fenyegetésekkel próbált megfélemlíteni. Mindig én voltam az első, akivel a sort kezdte. Egy éjjel a „boszorkány” véletlenül belelépett a terem közepén kihelyezett fémbilibe, ami a gyerekek WC-je volt. Ahogy kiment, a nyomok elvezettek a gondozónők szobájáig, így jöttünk rá, hogy valójában az egyik nevelőnk az, aki ezt a gonosz játékot űzi velünk.

Emlékszem, amikor kisgyerekként rossz dolgok történtek vagy bántottak, sokszor kiálltam az udvarra, és az ég felé tekintve azt kiabáltam: Anyukám, hol vagy? Miért nem vagy velem? Miért nem segítesz nekem?

Kiválasztva

Egyszer elvittek hármunkat egy nevelőcsaládhoz „próbahétvégére”. Örültem a változatosságnak, és annak is, hogy a barátom is jöhetett. A másik fiú éjjel bepisilt, őt emiatt nem választották, és végül valamiért a barátom sem került a családba. Engem viszont később elvittek: egyszer csak beültetett az egyik gondozónő a fehér Kispolszkijába, és végtelennek tűnő zötykölődés után megérkeztünk egy szabolcsi faluba, új otthonomba, ahol aztán 13 évig éltem. Amikor megláttam a nevelőanyámat, észrevettem, hogy hosszú, fonott haja van neki is, így hát gondoltam, jóban leszünk.

Önálló gazdaságot tartottunk fenn, közös munkával: voltak állataink és földjeink. Összesen 9, nevelőotthonból kihozott gyermekkel nőttem fel, és mellettünk még 3 saját gyermeke volt a házaspárnak. Együtt törtük a kukoricát, miközben gyerekdalokat énekeltünk, és sokat beszélgettünk. Vasárnaponként elvittek minket gyülekezetbe; először ott hallottam arról, hogy van Isten. Már akkor megfogtak az énekek, ahogy az emberek dicsérték az Urat. A gondolat el lett ültetve bennem: lehetséges a változás, hogy az ember meg tud változni Isten segítségével.

Hitem hajnala

Szerettem iskolába és gyülekezetbe járni, mert akkor nem kellett otthon lenni. Hétvégenként evangelizációs alkalmakra is elvittek magukkal a nevelőszüleink. Egy ilyen estén értettem meg, 13 évesen, hogy egy valóságos, élő Istent imádunk az énekeinkkel.

Láttam, ahogy az emberek ujjonganak Isten előtt. Az volt bennem, hogy ha tényleg létezik, aki előtt így lehet örülni, akkor Ő nekem is kell. Olyan szeretetet éreztem, amire mindig vágytam. Amikor megkérdezték, hogy ki akarja átadni az életét az Úrnak, én voltam az első, aki előreszaladt. Elmondtam a megtérők imáját, és Isten öröme betöltötte a szívemet. Énekelve, ugrálva ujjongtam utána, az sem érdekelt, hogy ki látja. Az az „Isten alakú” űr, ami bennem volt, az betöltődött, és elkezdett megváltozni az életem. A bemerítési igém találó, azóta is többször éreztem aktuálisnak: „Ha apám, anyám elhagyna is, az Úr magához fogad engem” (Zsoltárok 27:10).

Ebbe a láthatatlan mennyei Atyába vetettem a bizalmamat. Az utam további részét pedig ez az ima határozta meg: Add, Uram, hogy egy napon segítettből segítő lehessek!

A közösség ereje

A későbbiekben havonta egyszer eljártunk egy nagyobb gyülekezetbe, Nyíregyházára. A dicsőítést, a hangszereket, és különösen a zongorát, nagyon megkedveltem. Itt ismerkedtem meg Líviával, aki – ahogy szoktam mondani – anyám helyett anyám lett. Sokat beszélgettünk, és Isten őt használta, hogy előhozza belőlem azt, akinek teremtve lettem. 16-17 éves lehettem, amikor a Magyar Continental Singers – egy utazó, dicsőítő kórus és zenekar – felvételt hirdetett tagjai közé. Lívia és a dicsőítő csoport segítségével felkészültem, és végül be is kerültem a csapatba. Ebben a közösségben tanultam meg, hogy mit jelent a másikat különbnek tartani, hogy nem kell már versengeni. Nem az én szólamom a legfontosabb, hanem az összhang, a teljes hangzás. Volt, hogy 42-43 napos hosszú turnékra is elmentünk, melyek végén nagyon fájdalmas volt az elválás, könnyek között búcsúztunk egymástól.

Mindeközben a gyülekezetben és a nevelőcsaládomban lévő feszültségek erősödni kezdtek.

Töréspont

Ahogy a szeretett gyülekezetünk – hitéleti viták miatt – megosztott lett, úgy a nevelőcsaládunk is kettévált: a nevelt gyerekek és a saját gyerekek táborára. A ház körüli munkákat már csak mi, a fogadott gyerekek végeztük, és ha nem fejeztük be időre a feladatainkat, akkor nem mehettünk el a nyíregyházi gyülekezetbe. Több alkalommal szóvá tettem ezeket. Többen is dünnyögtünk a hirtelen felszaporodott házimunka miatt, sztrájkoltunk a „szabályzat” ellen. El is hangzott párszor: „Ha nem tetszik, el lehet menni, sok intézetis összetenné a kezét, ha ilyen helyre kerülne…” Egy nap el is mentem, de három nap múlva visszamerészkedtem. Amikor hazaértem, az összes holmim ki volt téve az ajtó elé. Le is út, fel is út.

Megvetettnek, elhagyottnak éreztem magam ismét.

Egy közeli település pásztora eljött értem még aznap, és magához fogadott. Segítettem a gyülekezetében a dicsőítő szolgálatban, és az alkalmak után kitakarítottam a termet.

Amikor az Úrra figyeltem, Ő elkezdett erőteljesen szólni hozzám, felépíteni a hitemet, az önértékelésemet. Dalokat helyezett a szívemre, amelyekből később 11 megjelent az „Adonai Song: Vele élek” című dicsőítő CD-n. Az „Igazi haza” című énekem szövegét is ebben az időszakban kaptam: „Ha hazatérsz, ünnep vár… Ahol várnak rád, mert szeretnek nagyon. Atyád átölel és megcsókol. A füledbe súgja: »Én fiam«… Mert ez a haza benned él, és úgy hívják, mennyország. Úgy hívják: igazi haza.”

Válaszutak

A szívem mélyén mindig éreztem, hogy ezt az intézetis, hátsó sorban ülő, furcsán mosolygó gyereket Isten át tudja formálni. Ehhez pedig adott mellém olyan embereket, akiken keresztül tudott szeretni. Még ha ezek a kapcsolatok időszakosak is voltak, és megszakadtak vagy átalakultak.

Felnőttként szerettem volna megtalálni anyámat és apámat, és elmondani: megbocsátom nekik, hogy lemondtak rólam az életem elején. Két héten belül rájuk találtam, Lívia vitt el autóval hozzájuk. Anyukámnál megdöbbentő látvány fogadott. Nagyon szegény környezetben élt egy borsodi faluban, a lábát húzta, mikor kijött elém. Apám egy közeli faluban élt. Neki 13 gyereke volt 10 másik nőtől. Közmunkaprogramban dolgozott, és egy barátjánál húzta meg magát éjszakánként. Alkoholista lett. Amikor meglátott, nem is tudott megszólalni. De mindkettőjüknek el tudtam mondani, hogy megbocsátottam nekik.

Polgári szolgálatos katonaságom idején többször jártam Kalocsán, ahol a pünkösdi gyülekezetből egy család a pártfogásába vett. Bátorítottak, hogy költözzek oda. Imádkoztam és kerestem az Úr akaratát. Végül úgy döntöttem, odaköltözöm.

Segítettből segítő

A megtérésem után jó jegyeim voltak az iskolában. Szakácsként végeztem, de mindig is szerettem volna továbbtanulni. A kalocsai évek során egy idősotthon vezetője mellé kerültem asszisztensnek. Itt éreztem először azt, hogy ez az, amit csinálni szeretnék. Elvégeztem egy szociális asszisztensi képzést, illetve később a szociális munkás szakot is elkezdtem. Isten meghallgatta az imámat, átsegített az akadályokon, és úgy alakította, hogy már 14 éve egy idősgondozó szolgálat telephelyvezetője vagyok. Házi segítségnyújtást és étkeztetést biztosítunk időseknek, több mint 600 embernek. A feleségemmel – akit a Continental Singersben ismertem meg – 16 éve vagyunk házasok, és jelenleg is a kalocsai pünkösdi gyülekezetben szolgálunk.

Ha az emberek le is mondtak rólam, az Atya sosem. Amikor nehézség ér, Hozzá kiáltok, aki megígérte, hogy az özvegyek és árvák oltalma. Dicsőség Neki!

Kánászi-Nédó Tibor