
Az egyik népszerű filmsorozat szereplője, dr. Hodgins sikeres kutató, él-hal a munkájáért. Olyannyira, hogy amikor baleset éri, akkor sem képes távol maradni a hőn szeretett laborjától. Amikor megpróbálják jobb belátásra bírni, azt kérdi: „Ki vagyok én a munkám nélkül?”

Kiváltság, ha az ember olyan munkát végez, ami egyben a hobbija is; ha azzal keresi a kenyerét, amire hivatott, amiben ki tud teljesedni, amihez épp megfelelő képességei, adottságai vannak, ami fejlődésre, tökéletesedésre ösztönzi. Jól esik fontosnak, sikeresnek, megbecsültnek, pótolhatatlannak érezni magunkat. Másrészt, ugyan melyik főnök ne örülne az olyan beosztottnak, aki erején felül is teljesít, túlórát vállal, mindig elérhető, bármikor hadra fogható, feladatait maximálisan elvégzi, szabadidejében is azon pörög, hogyan lehetne hatékonyabb?
Ez az önmagát gerjesztő folyamat azonban két dolgot munkál.
Az egyik egy teljesítményorientált világ, amiben mindennek és mindenkinek akkora értéke van, amekkora hasznot hajt az adott közösségnek.
A másik egy szenvedélybetegség, amely olyan ügyesen álcázza magát, hogy sokszor csak egy szakember képes felismerni. Nevezik munkamániának, munkafüggőségnek, munkaalkoholizmusnak. De talán kifejezőbb, ha így fogalmazunk: az illető megszállottja a munkájának.
Ez már nem az a szint, amikor az ember úgy érzi: „jutalmam, hogy tehetem” – inkább kényszer, mert nem engedheti meg magának, hogy lassítson, leálljon. És persze lehet takarózni külső feszítő erőkkel, felettesek vagy munkatársak elvárásaival, szoros határidőkkel, konkurenciaharccal, anyagi előrejutással, a rohanó világgal, bármivel – a lényeg a lényeg: az ember belső indíttatásból választja azt, hogy beszáll a mókuskerékbe. Ő maga dönt úgy, hogy feláldozza az „előrehaladás oltárán” azt az időt, energiát, figyelmet, amit a családra, a baráti kapcsolatokra, a pihenésre, a regenerálódásra, a testi-lelki egészség megőrzésére kellene szánnia.
Amikor az életük végén lévő emberek elmondják, hogy a mostani eszükkel mit tennének másképp, nem azt szokták megemlíteni, hogy bárcsak többet dolgoztak volna. A legtöbben azt bánják, hogy a kapcsolataikkal nem törődtek eleget.

Talán az a történet is ismerős, amikor a kisfiú megkérdezi az apjától, mennyi az órabére, majd összegyűjti neki az adott pénzösszeget, hogy végre vele is foglalkozzon, ne csak a munkájával.
És aki eddig jólesően kihúzta magát, mert ő nem a munkájáért él-hal, hanem az Úr szolgálatának szenteli minden ráérő idejét, hadd mondjam: ez ugyanaz a betegség, csak szentelt vízzel megöntözve.
Hodgins doktor kérdése tehát sokunk számára húsba vágó: „Ki vagyok én a munkám, a szolgálataim nélkül?”
A Bibliából azt látjuk, hogy az emberi lélek alkotója és ismerője nem rabszolgákat alkalmaz, akiknek szünet nélkül hasznos dolgokkal kell foglalkozniuk.
Az idők kezdetén a teremtés Ura megalkotta a földet, munkát adott az embernek, aztán létrehozta a munkaszüneti nap és a kapcsolattartás fogalmát.
Kétezer évvel ezelőtt a názáreti Jézus szolgálatba állított hetvenkét tanítványt: gyógyítottak, Isten országáról beszéltek, még ördögöket is űztek. Amikor visszatértek, és diadalittasan beszámoltak a sikereikről, a Mester annyit mondott nekik: „ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben” (Lukács 10,20). Egy másik alkalommal ezt mondta: „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Máté 16,26). A folyton sürgő-forgó Mártát így tanította: „sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre” (Lukács 10,41–42).
Jézus nemcsak beszélt, hanem ő maga is példát adott. Nem hagyta magát sürgetni vagy kényszeríteni. Képes volt tétlenül(!) aludni a vihar közepén is. Volt imaideje, amibe hegymászást is beiktatott.
De amikor Pál apostol azt írta: „Mindenre van erőm a Krisztusban”, azt sem egy munkamániás mottójának szánta. A teljes szöveg így hangzik: „én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van. Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” (Filippi 4,11–13)
Mindennek rendelt ideje van tehát: „nincs jobb dolog, mint ha örül az ember, és a maga javára törekszik egész életében. De az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából.” (Prédikátor 3,12–13)
Vannak időszakok, amikor Isten megakasztja a mókuskereket. Várakozópályára állít, nyugdíjba küld, betegágyhoz köt, nem biztosít megfelelő körülményeket, vagy csak visszaküld a kezdővonalra. Az ember pedig bosszankodik, mert elvették tőle az élete értelmét.

Nem büntetés ez.
Talán ideje újraértelmezni magunkat, megtalálni az értékünket a munkánk nélkül is, és csak engedni, hogy szeressen az Isten (lásd Túrmezei Erzsébet Ha nem teszek semmit sem).
Talán ideje szívünkre venni Gyökössy Endre Boldogmondások margójára című írásának sorait:
„BOLDOGOK, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csöndjük, és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.”
Olasz Tímea
A fenti cikk a Mai Forrás Magazin 2024. februári kiadásából származik.
A Mai Forrás Magazin negyedévente jelenik meg azzal a céllal, hogy a felemelő, bátorító és aktuális cikkek, élettörténetek által az olvasók áldást nyerjenek, és erőt merítsenek a mindennapokhoz.
Szeretnél rendelni az éppen aktuális magazinból? Ide kattintva máris kérhetsz egy ingyenes példányt!
Alapítványunk fontos küldetése elvinni Isten bátorító üzenetét mindenkinek. Ha szívesen támogatnád ezt a missziót, most egy kattintással megteheted!
„Kevés emlékem van a gyerekkoromból. Azt tudom, hogy kilencévesen próbáltam meg először öngyilkos lenni…”
Isten hangjának felismeréséhez a kulcsot ezek a szavak adják…
„Kevés emlékem van a gyerekkoromból. Azt tudom, hogy kilencévesen próbáltam meg először öngyilkos lenni…”
Isten hangjának felismeréséhez a kulcsot ezek a szavak adják…