
2022 novemberében Pécs adott otthont az Ararát együttes egyik evangelizációs koncertjének. Az estén Bozsovics Milán megosztotta élettörténetét a több száz résztvevővel, melynek különössége az volt, hogy bár Milán gyerekkorában dadogással küzdött, mára azonban ennek nyoma sincs. A harmincas évei elején járó kétgyermekes édesapával és ifjúsági lelkésszel beszélgettünk hitről, gyógyulásáról.

Mohácson nőttem fel. Óvodás lehettem, amikor a szüleim megtértek, és gyülekezetbe kezdtek járni. Természetes volt, hogy én is velük tartok, habár ők ezt sosem erőltették. Eleinte inkább a gyerekterem zsivaját élveztem, de egy idő után elkezdett érdekelni az, ami az istentiszteleten történik.
Arra határozottan emlékszem, hogy már néhány éves koromban az Istennek szóló dicséretek kapcsán voltak szellemi élményeim, amikor esténként édesanyámmal dicsőítő dalokat hallgattunk. Ezek mélyen megérintettek: éreztem, hogy az Úr létezik, éreztem a Szent Szellem valóságos jelenlétét.
Van egy másik kiemelkedő emlékem is, mely során Istent megtapasztaltam. Néhány évesen egy úszásoktatáson majdnem vízbe fulladtam. Az úszás során a testem lemerevedett, és elkezdtem merülni. Kimentettek a medencéből, de kialakult bennem a víztől és a haláltól való félelem, ugyanis a családunkban fordult már elő hasonló tragédia.

Édesanyám ezután visszavitt az eset helyszínére, és mielőtt bementünk volna úszni, imádkoztunk, illetve úszás után is. Így nagyon rövid időn belül ez a félelem teljes mértékben eltűnt. Így éltem át, hogy valaki hittel imádkozott velem, és én megszabadultam a gyötrő, kínzó szorongástól, ami a baleset kapcsán kialakult bennem. Visszatekintve látom, hogy ezek az Úr tettei voltak, melyeken keresztül már nagyon fiatalon átéltem a jelenlétét, a kegyelmét, az Ő közbeavatkozását az életemben.
12 éves korom körül megérett bennem, hogy szeretnék odafordulni Jézushoz, és hogy ezt az életmódomban is szeretném megélni. Szerettem volna megváltozni, elkerülni a kárhozatot. Volt bennem egy vágy az örök élet iránt. A mohácsi Hit Gyülekezete pásztorával imádkoztam, behívtam Jézust a szívembe, és azon a nyáron megéreztem, hogy az az isteni jelenlét, ami eddig így kívülről érintgetett, az most tényleg bennem él. Egyre inkább vonzott az ige olvasása is, a Biblia már nem porosodott a polcon.
Az általános iskola második osztályától kezdve elkezdtem sport- és tanulmányi versenyekre járni. Akár atlétikáról, fociról, történelem- vagy földrajzversenyről volt szó, én részt vettem rajta. A sportversenyeket, az egyéni versenyeket szinte kivétel nélkül megnyertem, atlétikában országos bajnok is lettem. A futball is jól ment. Budapesten kezdtem el a középiskolát, bekerültem a Budapest Honvéd utánpótlásába, és négy éven át a Magyar Labdarúgó Akadémián futballoztam.
Ezzel együtt nagy teljesítménykényszerbe is kerültem. A szüleim nem támasztottak elvárásokat velem szemben, tudtam, hogy szeretnek, mégis az alakult ki bennem, talán tudat alatt is, hogy én a teljesítményemmel vagyok egyenlő. A fiatal életem a tanulásról, a jó jegyek megszerzéséről, a versenyekre való felkészülésről és a mindennapos edzéseimről szólt.
Amíg jó voltam a legtöbb dologban, addig mindenki elfogadott, de amikor egy idő után már nem tudtam minden versenyt megnyerni és teljesíteni, úgy éreztem, semmi vagyok, és a tágabb környezetemben is éreztem egy el nem fogadást. Ennek a törésnek a hatására is kialakulhatott nálam dadogás. Igyekeztem mindenkinek megfelelni, de amikor ez egy idő után már nem ment, akkor egyre erősebbé vált a beszédhibám. Egy ponton annyira túl lettem terhelve, hogy a nyomást a személyiségem már nem bírta el, és ez egyszerűen megjelent a beszédemben.
A dadogásomat tetézte a szégyenérzet. Az órákon egy idő után már képtelen voltam szövegeket felolvasni, mások előtt megszólalni, ezért próbáltam kikerülni ezeket a szituációkat. Magánbeszélgetésekben folyékonyan tudtam beszélni, de nyilvánosan nem voltam képes rá.
A középiskolában már csúfnevet is akasztottak rám. Évekig igyekeztem kikerülni a beszédhelyzeteket, próbáltam elkerülni a tanár tekintetét, amikor felszólított valakit; meg „szurkoltam”, hogy úgy menjen le az óra, hogy amikor felolvasás van, akkor én ne kerüljek sorra. Bőven elég volt ez ahhoz, hogy az alapvető életérzésem a szorongás legyen. Így aztán – akár a tanárok, akár az edzők tekintélye iránt – nem az egészséges tisztelet alakult ki bennem, hanem inkább egyfajta megfelelési kényszer.
Istenhez fordultam szabadításért. Volt, hogy imát is kértünk lelkészektől, mégsem történt változás hét éven át. Ennek ellenére a lelkem mélyén éreztem, hogy ennek valamikor biztosan vége lesz, ez nem fog örökké tartani, nem így fogom az életemet leélni.
Hogy mikor lesz változás, arról fogalmam sem volt, de imádkoztam, és próbáltam mindent megtenni, hogy ebből megszabaduljak. A gyülekezetben hiszünk abban, hogy létezik démonoktól való szabadulás, a Biblia is ír erről. Így volt bennem egy kép, hogy majd velem is ilyen látványosan történik meg a szabadulás, és akkor minden rendben lesz. Ám igazából ez nem így történt.

Egyik nap Budapesten, a kispesti kollégiumi szobámba felmenve olvastam a Bibliát. Ez állt benne: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsidók 11: 1 Károli). Ezen az egy bibliai versszakon keresztül valahogy beáramlott a szívembe a hit. Akkor értettem meg teljes valóságában ezt az igét. Ezután nemcsak vártam már, hogy mikor fog ez megtörténni, hanem elhittem, a meggyőződésemmé vált, hogy ez számomra elő van készítve.
Éreztem, hogy ennek az élő hitnek valamilyen módon láthatóvá is kell válni. Szükséges, hogy cselekedetek is társuljanak mellé, ahogyan az a Bibliában áll. Emlékszem, hogy jött az irodalomóra, és mindenkinek, sorban hangosan kellett felolvasnia. A tanár engem tapintatosan kihagyott, ám ekkor jelentkeztem, hogy szeretnék én is felolvasni. Meg akartam tenni az én hitbeli lépésemet, amire elszántam magam. Emlékszem az arckifejezésére, nem értette, hogy mi történik. Ott és akkor folyékonyan olvastam a többiek előtt, és hála Istennek, azóta sem dadogok!
Eleinte még aggódtam, hogy visszatér-e a dadogás. Ám újra és újra emlékeztettem önmagam, hogy a hit cselekedetek által válik teljessé: tehát tudatosan kellett törekednem arra, hogy ne kerüljem el a nyilvános beszéddel járó élethelyzeteket. Így teljessé tudott válni ez a meggyőződés, és örömmel használtam a beszédemet.
Hálával gondolok vissza azokra a lelkészekre, akik mind a budapesti, mind a későbbi, pécsi időszakom idején körülöttem voltak, felkaroltak, bátorítottak, beszélgettek velem. Ez olyan identitásképző erővel bírt, hogy képes lettem meglátni a bennem lévő ajándékokat. Így eleinte még dadogva, majd pedig már gyógyultan tudtam megosztani a bennem lévő igei üzeneteket. Később pedig én is elkezdtem a körülöttem lévő fiatalokkal foglalkozni, mert láttam, hogy szükségük van lelki támogatásra. Így bontakozott ki a fiatalok felé való szolgálatom.
A lelki, gyülekezeti szolgálat mellett értékesítéssel is foglalkozom. Szükséges, hogy napi szinten kommunikáljak. Utólag látom, hogy a Sátán az életem olyan területét támadta, ami felnőttkoromban kulcsfontosságúvá vált.

Ahogy mindennapjaimban éreztem az Úr erősebb jelenlétét, és átéltem, hogy a gyógyítása maradandó, nagy öröm töltött be. Kezdtek az érzelmeim, a lelkem is felszabadulni az évek során rám rakódott terhek alól. Hálás vagyok, hogy ma már nem kell ezzel az állandó szorongással élnem.
Visszatekintve erre az időszakra: tanulságként őrzöm, hogy nem támaszthatok irreális elvárásokat magammal szemben. Ma már csak olyan elvárásoknak akarok megfelelni, melyekről érzem, hogy azok az Úrtól jönnek. Azoknak azonban teljes mértékben.
A fenti cikk a Mai Forrás Magazin 2024. februári kiadásából származik.
A Mai Forrás Magazin negyedévente jelenik meg azzal a céllal, hogy a felemelő, bátorító és aktuális cikkek, élettörténetek által az olvasók áldást nyerjenek, és erőt merítsenek a mindennapokhoz.
Szeretnél rendelni az éppen aktuális magazinból? Ide kattintva máris kérhetsz egy ingyenes példányt!
Alapítványunk fontos küldetése elvinni Isten bátorító üzenetét mindenkinek. Ha szívesen támogatnád ezt a missziót, most egy kattintással megteheted!
„Kevés emlékem van a gyerekkoromból. Azt tudom, hogy kilencévesen próbáltam meg először öngyilkos lenni…”
Isten hangjának felismeréséhez a kulcsot ezek a szavak adják…
„Kevés emlékem van a gyerekkoromból. Azt tudom, hogy kilencévesen próbáltam meg először öngyilkos lenni…”
Isten hangjának felismeréséhez a kulcsot ezek a szavak adják…