Jártál már úgy, hogy hazudtál azért, hogy megmentsd az egyik szeretted jóhírét, vagy falaztál az egyik barátodnak, vagy valakinek a „segítségére” siettél, pedig nem is kért rá? Itt most nem a könyörületből fakadó tettekre gondolok, amikor ténylegesen szükség van a segítségre, hanem a segítés ártalmas változatára.

Természetes reakció, hogy meg akarsz menteni valakit a tettei fájdalmas következményeitől. De ha hagyod, hogy megússza a dolgokat, a Biblia szerint talán még nagyobb fájdalmat okozol neki. Néha az embereknek szükségük van arra, hogy leérjenek a gödör legaljára, csak akkor fogadják el Isten segítségét, ha tehát te közbelépsz, azzal hosszú távon valószínűleg nem segítesz nekik.

Biztosan ismered a tékozló fiú történetét, aki a disznók mellett kötött ki, és csak a mélyponton jött rá, mennyire eltévelyedett. Ettől függetlenül az apja nem avatkozott közbe. Talán nem törődött a fiával? Dehogyisnem! Nagyon kemény lehetett neki tétlenül nézni, amit a fia művel (nem véletlenül nevezik „kemény szeretetnek”). Amikor a fiú végre észhez tért, azt mondta: „…én pedig itt éhen halok!... elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem…” (Lukács 15:17–18). Mivel nem kapott túl hamar segítséget, sokkal jobban alakult a későbbi élete, ahogyan a kapcsolatai is.

Szóval néha egy kicsit hátrébb kell lépnünk, és le kell tennünk a szerettünket Isten kezébe. Ő még nálunk is jobban szereti őt!

És most?

Ma tarts emlék-napot! Gondolj vissza azokra az élethelyzetekre, amikor valaki kemény szeretettel fordult feléd. Lehet, hogy akkor nem értetted, miért nem segített, de mostanra már rájöhettél, hogy miért hagyott kicsit magadra – hagyott küzdeni, bocsánatot kérni, és lehetőséget adott a növekedésre. Adj hálát értük és a tapasztalatokból nyert bölcsességért!