Különböző emberek különbözőképpen gyászolnak, még azok is, akik ugyanazt a veszteséget élték át. Még egy családon belül is másként jelenhet meg a fájdalom. A bennünk dúló gyász sokféle érzelmi válaszreakciót válthat ki:

• Sírás: „Amióta apa meghalt, nem tudom abbahagyni a sírást.”
• Tagadás: „Ez nem történhet meg, egyszerűen képtelen vagyok elhinni.”
• Megkérdőjelezés: „Ezt mégis mivel érdemeltem ki?”
• Szorongás: „Hogyan fogok ezzel megbirkózni? Hogyan kellene viselkednem?”
• Önvád: „Ha képes lettem volna befogni a számat, anya meg apa még most is együtt lennének.”
• Harag: „Hogy engedhette Isten, hogy ez megtörténjen?”
• Magány: „Senki sem értheti meg, min megyek most keresztül.”
• Depresszió: „Nincs miért kikelnem az ágyból.”
• Szomorúság: „Bárcsak láthatna anya most engem!”

Vannak olyan napok, amikor mindez egyetlen óra leforgása alatt végigzajlik bennünk. Ne legyen bűntudatod az érzéseid miatt – amit átélsz, természetes! Nem szabad egy fontos veszteséget a szőnyeg alá söpörni, ahogy az sem tesz jót, ha igyekszünk valakit minél hamarabb elfelejteni. A gyásznak is megvan a maga ideje, és ez az idő eltarthat egy darabig: „Mindennek megszabott ideje van… Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak ” (Prédikátor 3:1, 4).

Ne add fel, eljön az idő, amikor képes leszel nevetni és táncolni anélkül, hogy úgy kellene tenned, mintha már nem emlékeznél rá, mi történt! Isten veled gyászol, megérti a fájdalmadat, és vigaszt szeretne adni neked. „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket…” (Ézsaiás 66:13)

És most?

Amikor valakit elveszítünk, fájdalmasan törnek ránk a közös emlékek. Ne is próbáld elhessegetni őket – emlékezz bátran! De ne azon töprengj, mit veszítettél, hanem hogy milyen ajándékot kaptál a szeretett személy lényében. Ma adj hálát a közös pillanatokért, és engedd, hogy a könnyeiden keresztül idővel utat találhasson hozzád a Mindenható vigasztalása.