Sally Gunnell, Linford Christie és Steve Redgrave is arannyal távozott az 1992-es olimpiáról. Mégis, abban az évben egy bizonyos Derek Redmond testesítette meg leginkább az olimpiai eszmét – pedig saját számában utolsóként ért célba.

A ’92-es barcelonai olimpia az ő éve lehetett volna. Már csak 175 méter volt hátra a futamból, amikor hirtelen borzalmas fájdalom hasított a lábába, és összeesett a pályán. Szemébe könnyeket csalt a felismerés, hogy ezzel elúszott az álma.

Ám amikor a mentősök odaértek a hordággyal a lesérült sportolóhoz, valami egészen különleges történt. Egy olyan pillanat szemtanúi lehettünk, amely örökre beleégett milliók emlékezetébe: Redmond úgy döntött, elbiceg a maradék távon a célig. Az utolsó szakaszon csatlakozott hozzá Jim Redmond, aki egy személyben volt az edzője és az édesapja. Apa és fia együtt lépték át a célvonalat, majd zokogva átölelték egymást.

Redmond nem kapott érmet, hiszen a többi futó már percekkel korábban célba ért. És bár nem ő nyerte a versenyt, mégis 65 000 ember állt fel tapsolva, hogy megünnepeljék a valódi győztest. Utána készült egy interjú a büszke apával, akinek a szavai tökéletesen visszatükrözték Isten atyai szívét: „Így még sokkal büszkébb vagyok rá, mint akkor lettem volna, ha megnyeri az aranyat. Nagyon sok erő kellett ahhoz, hogy valaki megtegye, amit ő tett.”

A feladáshoz mindig túl korán van. Amikor erős a szembeszél, és legszívesebben kiszállnánk az élet versenyéből, merítsünk erőt ebből az igeversből: „Boldog ember az, aki… kitart…” (Jakab 1:12).

És most?

Állj meg egy pillanatra, és kérdezd meg magadtól: „Mi az, amivel kapcsolatban Isten most arra kér, hogy ne adjam fel?” Lehet ez egy tantárgy, egy kapcsolat, vagy valaminek az újrakezdése – vagy épp az, hogy bízz meg az Úrban újra. Írd le vagy mondd ki magadnak: „Ha bicegve is, de tovább megyek. Mert Ő velem van.”