Egy nap az osztály szokatlan feladatot kapott. Fel kellett írniuk egy lapra az összes osztálytárs nevét, majd minden név mellé odaírni a legszebb dolgot, ami eszükbe jut arról a személyről. A következő órára a tanárnő névre szólóan kigyűjtötte mindenkinek a társai véleményét. Amikor kiosztotta, meglepetés és mosoly ült ki az arcokra, de soha többé nem beszéltek erről a témáról. Évekkel később az egyik diák életét vesztette egy autóbalesetben. A tanárnő elment a temetésére, találkozott a régi osztályával. A szertartás után a fiú apja odament hozzá: „Szeretnénk mutatni önnek valamit. Ezt találtuk nála.” Egy régi, sokszor összehajtott lapot vett elő. A tanárnő azonnal felismerte: ugyanaz a lap volt, amit a társai írtak neki évekkel korábban. „Mindig magánál tartotta” – mondta az édesanya. Ezután a többiek is megszólaltak: „Nekem is az íróasztalom fiókjában van.” „Az enyém a naplómban van.” „Én is mindig magamnál hordom.”

Az évek nagyon gyorsan elszállnak. Te azt gondolod, rengeteg időd van még, de nem tudhatod. Nincs benne a naptáradban, hogy kivel mikor találkozol utoljára, nem tudod, mi lesz az utolsó mondat, amit tőled hall, milyen emlékekkel búcsúzik tőled. Utólag nagyon tudnak fájni a kihagyott gesztusok, bántó mondatok, viszont megnyugtató az, ha szebbé tudtad tenni a másik életét.

Ne halogasd a bocsánatkérést, a köszönetet, a bátorítást, a dicséretet! Mondd el a szeretteidnek ma, hogy mennyire szereted, becsülöd őket, mennyire fontosak neked!

Ahogy egy régi-régi dal mondja: „Gyorsan csókold meg elfáradt homlokát, nem a sírjára kell néki száz virág.”

És most?

A megbecsülés kifejezésének egyik legnagyszerűbb módja, ha megköszönöd a másiknak, amikor olyat tesz vagy mond, ami jól esik neked. Igyekezz mindenkinek megköszönni valamit, akivel szóba állsz: például „köszönöm a segítségedet”, „hálás vagyok érte, hogy eszedbe jutott”, „jól esik, hogy észrevetted."