november 27. csütörtök
„Amikor látta, hogy mennyire küszködnek az evezéssel… megszólította őket, és ezt mondta nekik: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Márk 6:48–50)
Csodás nap volt. A tanítványok ötezernél is több embert etettek meg, pedig mindössze öt kenyerük és két haluk volt, s azt is egy kisfiútól kapták. A saját szemükkel láthatták, hogy Isten milyen nagyszerű, mennyire gondoskodó, bőkezű, nagyhatalmú. Aztán jött az este. Pihenésre vágytak, és arra, hogy végre velük is töltsön egy kis időt a Mester. Ehelyett neki kellett vágniuk a tengernek, egy kis hajóban, Jézus nélkül. Ráadásul elkapta őket egy szörnyű vihar. És amikor már a kimerültség határán voltak, megláttak egy alakot a tengeren közeledni.
Óriási lelki magasság után hatalmas zuhanás. Mint amikor egy győztes meccs után haza botorkálsz, fáradtan, éhesen, de diadalittasan, aztán történik valami nem várt dolog, ami darabokra zúzza az egész napodat. De miért? Miért nem lehet az ember egy kicsit felhőtlenül boldog?
Két dolgot kell tudnod:
Jézus látja, tudja, mivel küzdesz ebben a pillanatban. Tisztában van vele, hogy ez mennyire nehéz neked. És igen, meg tud védeni az élet viharaitól. De van, hogy azt szeretné megmutatni neked, hogy meg tud tartani a legnagyobb bajokban is.
Amikor jönnek a nehézségek, jusson eszedbe a biztatás: Bízz, én vagyok, ne félj!
És most?
A bizalom nem azt jelenti, hogy mindig érzed Isten jelenlétét – hanem hogy akkor is ragaszkodsz Hozzá, amikor nem érzed. Ha nehéz időkön kell keresztülmenned, akkor reggelente mondd el ezt az egyszerű imát:
„Istenem, most nehéz bízni benned, különösen azért, mert nem érzem a kezemben az irányítást, és nem látom előre a dolgokat. Kérlek, segíts nekem hinni, hogy Te jó vagy és velem vagy. Ma Rád bízom a félelmeimet és a terveimet. Taníts meg bízni Benned, jobban! Ámen.”
„Kevés emlékem van a gyerekkoromból. Azt tudom, hogy kilencévesen próbáltam meg először öngyilkos lenni…”
Isten hangjának felismeréséhez a kulcsot ezek a szavak adják…