Tibi dühöngött: a busz ajtaja épp az orra előtt csukódott be. Először arra gondolt: ha hamarabb indul el, ha egy kicsit jobban siet, még épp elérte volna. Meg persze, ha az a nő nem pont előtte bambáskodik az úton; ha nem kell akkorát kerülnie; ha a sofőr egy picit is jó fej lett volna… Aztán eszébe jutott a budapesti tömegközlekedés egyik alapszabálya: no para, jön a következő. És tényleg jött. Alig lézengtek benne az emberek, viszont gyorsan beérte az előzőt. Tibi időben célba ért, ráadásul kényelmesebben utazott.

Valaki egyszer így fogalmazott: „Amit Isten nem ad meg, attól megkímél.” És ha ez így van, akkor már nem is annyira idegesítő, és nem is annyira kétségbeejtő, ha valamilyen lehetőség „pont az orrunk előtt csukódik be”.

A lehetőségek nem random jönnek-mennek.

Isten az, aki ajtókat nyit vagy zár.

Ha ő az utadba áll, annak bizonyára oka van. Ha ráadásul épp az orrod előtt teszi, azzal nyomatékot ad neki, hogy nem arra kell menned. Ő az, aki nemcsak azt tudja, hogy mire van szükséged, hanem azzal is tisztában van, hogy az mikor és milyen módon lesz a legnagyobb hasznodra. Nem a legrövidebb út visz a legmesszebb, és nem a leggyorsabb megoldás vezet a legjobb végeredményhez.

Amikor látod becsukódni az ajtókat, két választásod van: kiborulsz, mint egy kétéves, akinek kivették a kezéből az ollót, vagy pedig leborulsz és hálát adsz a védelemért. Az első nem vezet sehová, az utóbbi viszont engedi, hogy megtapasztald Isten gondoskodását – másképp, mint tervezted, de pont úgy, ahogy az a legjobb neked.

És most?

Ne hergeld magad azok ellen, akik más pályára kényszerítenek, mint amin haladni szeretnél! Van, amikor Isten emberek által terel a megfelelő irányba. Bocsáss meg nekik, lépj túl a megbántottságon, és haladj arra, amerre Isten is zöld utat ad neked!