Elég furán alakul a fiúk kapcsolata a velük egyidős lányokkal. Kisgyerekként még egészen jól indul a dolog, de aztán valahogy külön utakra térnek: a fiúk egyre csak a labdát rugdossák, meg barátságos bunyókba keverednek a haverjaikkal. Mire kétjegyű számot írnak a szülinapi tortájukra, már szilárd meggyőződésük, hogy egy jól időzített, poénosnak szánt hanghatás (lásd. szellentés) a kulcs a lányok szívéhez. Aztán egy ponton rádöbbennek, hogy a fiúk tényleg a Marsról jöttek, a lányok pedig a Zarából… felesleges ragozni.

Talán az Istennel való kapcsolatunk is hasonló pályát ír le. Tipegő korunkban bevésődik, hogy Isten az a nagydarab, szakállas bácsi, aki fent lakik az égben, aztán közbeszól az élet, és hirtelen az az istenkép, amit bedobozolva a polcra tettünk, már egyáltalán nem stimmel.

Minden kapcsolat csak úgy tud elmélyülni, ha közelebbről is megismerjük a másikat, és rájövünk, mi a szenvedélye. Lehet, hogy rosszul esik Istennek, ha úgy tekintünk Rá, mint egy felhők között élő apókára.

Talán ki kellene már nőnünk a kicsikhez illő gondolkodásból, és meg kellene tanulnunk, mi Isten szenvedélye: „…szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg Istent, mert Isten szeretet” (1János 4:7–8).

És most?

Írj ma este egy üzenetet Istennek – mintha Messengerben beszélgetnétek. Mondj el Neki egy dolgot, amiért hálás vagy, egyet, ami nehéz volt, és egyet, amit kérsz Tőle. Ne szépítsd – csak légy őszinte! Isten bírja az őszinteséget. Végül maradj még egy kicsit, és fülelj – hadd szólíthasson meg Ő is!