Mindig akad egy „lesz, ami lesz” tesó, akit totál hidegen hagy a közelgő tök fontos dolgozat. Sőt, még flegmán be is jelenti, hogy ő aztán semmit nem nézett át, mert: „Kit zavar? Ezek csak hülye dogák!” Csakhogy „lesz, ami lesz” tesó lelki nyugalma nem más, mint jól felépített önámítás. Ha majd 95 évesen is gomblyukak kivágásával keresi a kenyerét, talán eltöpreng azon, hogy komolyabban kellett volna vennie az életet.

De mi a helyzet velünk? A mi békességünk is alaptalan? Mi is csak ámítjuk magunkat? Jézus ezt mondta: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!” (János 14:27). Amikor úgy érezzük, hogy összecsapnak a fejünk felett a hullámok, Jézus emlékeztet: Ő velünk van.

A valódi békesség abból fakad, ha tudjuk, hogy Isten mindent kézben tart. Hogyha nem a problémára összpontosítunk, hanem arra nézünk, hogy Ő mire képes, a miénk lehet „békessége, mely minden értelmet meghalad…” (Filippi 4:7).

Könnyű békésnek lenni, amikor minden sínen van. De mi van akkor, ha nem jönnek be a számításaink? Amikor a világ inkább fejfájást okoz? A békesség nem a problémák hiányát jelenti, hanem a problémák között megélt nyugalmat. A békesség késztette Pált arra, hogy még a börtönből is így írjon: „Semmiért se aggódjatok, mindenért imádkozzatok!” (Filippi 4:6 NIV).

És most?

Ma hajtogass színes papírból egy madarat! (Nézd, így is megteheted.) Ez legyen a békességed szimbóluma. Amikor aggódsz vagy kapkodsz, vedd kézbe, és emlékeztesd magad Jézus szavaira: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek…” (János 14:27). Végül mond ki hangosan hittel: „Isten ezt is kézben tartja!”