A tizenhárom hónapos Hanna kapott egy szép nagy lufit. Egy darabig hangosan hahotázva dobálta, futkározott utána. Egy óvatlan mozdulatnál azonban szétdurrant a kezében. A kislány kerekre nyitott szemekkel mozdulatlanná dermedt. Nem sírt, nem ijedt meg, egyszerűen csak nem értette, mi történt, hova lett a labdája, és mi volt az a hatalmas dörej. 

„Te adsz és elveszel, adsz és elveszel, a szívem így felel, hogy áldott szent neved” – szoktuk énekelni, és pont ez az a rész, amitől a leggyakrabban borulnak könnybe a tekintetek. Mert nem minden elvesztést érzünk felszabadítónak, igazságosnak, helyénvalónak. Szerettük, szükségünk volt rá, és most nincs – hogy lehet ezen örömködni?

Jób akkor fogalmazta meg a fent idézet mondatot, amikor szinte mindenét elvesztette. Nem örömében mondta, hanem Isten akaratában megbékélve. Nem értette, hogy mi történt, főleg azt nem, hogy miért. Csak annyit tudott, hogy Isten az élet ura, és az ember nem érhet fel Vele.

Nem vagy rossz keresztyén, ha nem tudsz őszintén hálát adni a veszteségeidért. Ez nem a hitedet minősíti, hanem azt mutatja, hogy erősen kapcsolódtál az adott dologhoz, fontos volt neked, fáj az elvesztése. De mondd, kihez vihetnéd az összetört szívedet, ha nem Istenhez, aki meg tudja gyógyítani? Kitől kérhetnéd a továbblépés módját, ha nem attól, aki legyőzte a halált, és az élet teljességét kínálja neked?

 

És most?

Kis cetlikre írj egy-egy olyan dolgot, amivel szegényebb lett az életed az utóbbi időszakban! Aztán vedd újra elő ezeket a cetliket, és a másik oldalukra írd fel, hogy mit nyertél ezek közben! Van esetleg olyan cetli, amire több dolgot is fel tudsz írni áldásként? Ha van olyan, aminek a hátoldalára nem tudsz semmit írni, az nem baj: ezek azok a tételek, amiket hittel Isten elé tehetsz.