Amikor Mózesék elkészítették a szent sátrat, vagyis azt a helyet, ahol Istennel találkozhattak, nem a maguk kénye-kedve szerint alkottak. Isten maga határozta meg, hogy a sátor hogyan nézzen ki, mivel rendezzék be, mi történjen ott. Például az oltáron, amelyen az égőáldozatokat mutatták be, szüntelenül égnie kellett a tűznek. Ez nem olyan volt ám, mint a gáztűzhely, ami addig ég, amíg nem kapcsolják le. Nem kellett 0–24-ben ott állni mellette, de bizonyos időközönként vissza kellett menni hozzá, és megrakni fával, a hamut meg kivinni a táboron kívülre.

A Jézus iránti lelkesedésünk nagyon sokban hasonlít az oltár tüzére: táplálni kell, tisztítani szükséges.

A hálaadás, a dicsőítés, az imádat, az áldás nagyon könnyen megy, ha napokon át össze vagy zárva hívő testvérekkel, és a csapból is dicsőítő zene és igei tanítás folyik. De amikor jönnek a szürke hétköznapok, és olyanok között vagy, akik inkább lehúznak, minthogy bátorítanának, akkor a rajongás nagyon könnyen elfogy. Kevés, ha havonta egyszer végigülsz egy istentiszteletet vagy hetente ott vagy az alkalmakon. Az csak olyan, mint a gyufa lángja: kicsit felvillan a fény, de nem tart sokáig.

Pál apostol javaslata ezzel szemben: „Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra” (1Thesszalonika 5:17). Ha az egész napodat Isten jelenlétének tudatában töltöd, és tudatosan teszel érte, hogy bekapcsold Őt a tevékenységeidbe, akkor nem fog alábbhagyni a tűz a szívedben.

 

És most?

Gondold végig a napirendedet: van olyan tevékenység, történés, ami közben tudnál időt tölteni Istennel?  Például napindító imádság fogmosás közben; ima egy barátért rendrakás közben; 1-2 bibliai igevers elolvasása várakozás alatt; egy-egy kis igéskártyás bátorító üzenet megírása két házifeladat között; hálaadás a napért lefekvés előtt.