Egy ember életének nagy részét azon a szigeten élte le, amelyet a világ egyik legszebb helyének tartanak. Amikor idős korában visszatért a nagyvárosba, hogy nyugdíjas éveit ott töltse, valaki így szólt hozzá: „Nagyszerű lehetett annyi éven át azon a szigeten élni, amelyet a világ egyik csodájának tartanak!” Az öregember eltűnődött kicsit, majd ezt mondta: „Az igazat megvallva, ha tudom, hogy ennyire híres, jobban megnéztem volna.” (Anthony de Mello nyomán)

Sokszor nem is veszed észre, mennyire jó dolgod van, csak miután megváltoznak a körülményeid. Vagy ha valaki rávilágít irigyelt helyzetedre – ez pedig olykor mellbevágó tud lenni. Például panaszkodsz, hogy szigorúak veled a szüleid, és megszabják, meddig maradhatsz ki, a beszélgetőtársad meg azt válaszolja erre, hogy bárcsak neki is ilyen szülei lennének, de vele nincs, aki törődjön. Vagy duzzogsz mert nem veszik meg neked a sokadik márkás cuccot, a csapattársad meg ujjong, mert a tesói kinőtt holmijában jár, és végre valamelyik az ő mérete. Vagy háborogsz a sok házi feladat miatt, aztán találkozol valakivel, aki külön munkákat vállal, hogy ki tudja fizetni a tandíját.

Drága kincsek, amik miatt háborogsz, pedig örülni is lehetne nekik.

A fenti igeszakasz szerint a bölcsnek és az ostobának ugyanaz van a birtokában. A különbség csak annyi, hogy aki ésszel él, az drága kincsnek tartja azt, amije van, megbecsüli, örül neki, hálás érte. A bolond ezzel szemben nem értékeli, hanem elszórja.

Te melyikük példáját szeretnéd követni?

És most?

Van olyan könyved, amit már évek óta nem lapoztál fel, vagy olyan tárgyad, ami csak porosodik? Vannak lehetőségeid, adottságaid, képességeid, amiket butaságokra használsz, mert nem gondolod, hogy értékesek? Van olyan barátod, rokonod, akit már nagyon régen nem kerestél?

A mai napodat szánd arra, hogy drága kincsként kezeled mindazt, amit kaptál: a dolgokat használd, az embereket pedig szeresd!