Az ötödikesek egy egyszerű feladatot kaptak a tanítótól: „Egészítsétek ki a mondatot: Azt szeretném, ha a tanító nénim tudná, hogy…” Jó játéknak indult a dolog, de amikor a tanító elkezdte felolvasni a válaszokat, csend lett a teremben. Az első lapon ez állt: „…apukám börtönben van, és évek óta nem láttam.” A másodikon: „…néha nem vacsorázom, mert anyukám sokáig dolgozik, és én nem tudom, hogyan kell begyújtani a tűzhelyet.” Aztán jöttek a további lapok, további titkok. „…A húgom velem alszik, és néha bepisil. Ezért mondják rám, hogy büdös vagyok.” „…Szeretek iskolába járni, mert itt csend van — otthon mindig kiabálnak.” „…Úgy teszek, mintha nem érdekelne semmi, de belül láthatatlannak érzem magam.” „…Csak egyetlen éjszakát szeretnék aludni úgy, hogy ne halljam anyát sírni.”

Abban a teremben valami megváltozott. Többé nem csak egy osztály voltak: tükörré váltak, ahol mindenki meglátta a másik fájdalmát.

Nem tudhatod, hogy ki milyen harcokat vív meg nap mint nap – és jól van ez így. Azt viszont tudod, hogy neked mi fáj, mi esik jól. Arról van fogalmad, hogy milyen titkokat hordozni, és mégis vidámnak mutatkozni. Tudod, milyen az, amikor valaki kedves dolgot tesz veled, kérés nélkül, és nem vár érte viszonzást. Amikor nem elfordul tőled, hanem rád mosolyog.

Ne várd, hogy körülötted forogjon minden! Ha elkezdesz úgy viselkedni az emberekkel, ahogyan szeretnéd, hogy veled bánjanak, meg fog változni körülötted a világ. Talán nem egy csettintésre, de hidd el, a szeretet szeretetre talál, a bántás viszont csak gyűlöletet fakaszt.

És most?

Ami neked hiányzik, az akár útmutatód is lehet. Ha magányosnak érzed magad, nézz szét, kit hívhatsz meg egy forró csokira! Ha szomorú vagy, készíts egy apró meglepetést valakinek! Ha nincs senki, aki észrevenne, akkor legyél te az, aki felkarolsz másokat!