Képzeld el, hogy találkozol egy ismerőssel, és odakiáltasz neki: „Helló, mizu?” Mivel ő azt hiszi, hogy téged tényleg érdekel, közelebb jön, hogy megossza veled azt, ami épp betölti a szívét. Számodra nem túl érdekfeszítő, amit mond, ezért gyorsan közbevágsz: „Ó, az semmi, képzeld, velem mi történt…” A végén gyorsan elköszönsz, és már futsz is tovább boldogan, mert megbizonyosodtál róla, hogy a te életed érdekesebb, mint az övé. Szerinted hogyan fogja magát érezni az ismerősöd? Valószínűleg azt fogja kívánni, bárcsak ne is állt volna szóba veled. Ő azt várta, hogy te majd azt mondod: „Ez hihetetlen..., kérlek, folytasd, kíváncsi vagyok a részletekre is…” Ehelyett egy öntelt dicsekedést kapott, ami földbe döngölte az ő érzéseit.

A Biblia azt mondja: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál”. És itt a hangsúly az alázattal szócskán van. Ez nem azt jelenti, hogy semmibe kell venned magadat, hanem hogy ne magadat tartsd a világ közepének.

Az élet nem egy vetélkedő, hogy kinek jobb, kinek nehezebb. „Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal” – mondja Pál (Róma 12:15). A megosztott öröm kettős öröm, a megosztott bánat fél bánat. Ismered a libikókát: magasba emeled a társadat, aztán ő emel fel téged – és ettől lesz jó a játék. Ha mindig te virítasz fent, a másik meg csak lent ücsörög, abban mi az élvezet?

Engedd meg a beszélgetőtársadnak, hogy kiönthesse a szívét, aztán jöhetsz te a magad megéléseivel. Meglátod, mindketten megajándékozott szívvel mentek majd tovább!

És most?

Szeretnél jó beszélgetőtárs lenni? Akkor legközelebb, ha késztetést érzel a közbeszólásra, gyakorolj egy kis önuralmat, és mondd azt: „Rólam elég ennyi, most inkább mesélj te magadról!” Aztán hallgasd végig a társadat! Hallgasd a füleiddel, a szemeiddel, a teljes figyelmeddel, az elméddel, a lelkeddel! Próbáld megérteni az érzéseket, amik a szavak mögött vannak! És akkor ő majd azt fogja mondani: „Örülök, hogy találkoztunk”.