Amikor az Úr először megkért, hogy írjak, 10 hónapig haboztam. Féltem az írástól. Fiatalabb koromban, az iskolában újra és újra kudarcot vallottam. Az írástól való félelmem megalapozott volt: vizsgák alkalmával és az érettséginél is szörnyű eredményeket értem el, számtalan tanár illetett negatív kritikával, rossz jegyeket kaptam, és még egy osztálytárs is nyíltan kritizált; a történések igazolták a félelmemet. A hezitálásom folyamatos megerősítést nyert mindezen emlékek által. Félre kellett tennem ezeket a komoly félelmeket és aggályokat ahhoz, hogy engedelmeskedjek Isten utasításának.

Mi történt volna, ha túl sokáig hezitálok, és végül nem engedelmeskedem? Odaadta volna az ajándékot valaki másnak, egy „Attilának”, aki teljesítette volna a küldetést. Ő kapta volna meg az én feladatomat. És akkor hol lennék én ma? Úgy végeztem volna, mint a szolga, akit az ítélet napján „lustának” neveznek?

Ha a húszas éveim során azt mondtad volna nekem, hogy „John, Isten a könyveiden keresztül fog téged elküldeni a világ nemzeteihez”, hangos nevetés közepette azt válaszoltam volna, hogy elment az eszed, hisz egy háromoldalas esszét sem tudok megírni. Mára a könyveim országosan és nemzetközileg is bestsellerek, több mint száz nyelvre lettek lefordítva, és több tízmillió példányt adtunk ki belőlük. Mi lett volna, ha nem engedelmeskedem? Mi lett volna, ha hagyom, hogy a félelem visszatartson? Beleremegek abba a gondolatba, hogy mekkora lehetőséget szalasztottam volna el!

Isten véleménye a következő:

Azok, akik megsokszorozzák amit kaptak, jók és hűségesek.

Azok, akik szimplán csak fenntartanak, súlyosan hibáznak, értéktelennek és lustának bizonyulnak.