„…mivel az Isten ítélt minket alkalmasnak…” (1Thesszalonika 2:4)

Isten elfogadásában élni annyira felszabadító! Mentesít a megfelelni akarás függőségétől, attól az aggodalomtól, hogy mit gondolnak mások. Amikor függő vagy, nem számít, mennyit szerzel a választott kábítószerből, sosem elég; és mint minden narkós, szinte beleőrülsz, ha a kívánt szert megvonják tőled. A megfelelni akarás függőségében élők mindig mások véleményének vannak kiszolgáltatva. Ennek eredményeképpen az életük egy érzelmi hullámvasúttá válik: egyszer fenn a magasban, egyszer lenn a mélyben. Pál apostol szabad volt arra, hogy szeretettel kimondja az igazságot: ha kellett, szembeszállt az emberekkel, máskor szelíden bánt velük. Ha valaki azt mondta neki, hogy nem kedveli, az nem okozott neki álmatlan éjszakákat. Azért nem, mert az élete nem arra épült, hogy mások elfogadják-e.

„... Isten ítélt minket alkalmasnak...” Pál nem érezte szükségét, hogy:

1. másokhoz hasonlítsa magát;
2. bizonygassa felsőbbrendűségét;
3. jó benyomást keltsen vagy versenyezzen másokkal;
4. „fejes” vagy az állandó megbízott legyen.

Mivel tudta, hogy Isten elfogadja őt, ez felszabadította az ilyesfajta, gyomorfekélyt okozó szorongástól, ami azt jelentette, hogy élvezhette azt az életet, amelyre Isten hívta el őt.

Ha fiatalok és bizonytalanok vagyunk, hajlamossá válunk amiatt aggódni, hogy mit gondolnak rólunk mások, de ahogy érettebbek leszünk, rájövünk, hogy az esetek többségében nem is gondoltak rólunk semmit. Ugyanis azzal voltak elfoglalva, hogy vajon mi mit gondolunk róluk! Ha tudjuk, hogy Isten tetszésére élünk, ez megszabadít bennünket mindettől a nyomástól. Erőt ad, hogy kezelni tudjuk a kritikát és a konfliktusokat, mert ismerjük identitásunkat, azt, hogy Isten megváltott gyermekei vagyunk. Mivel pedig Ő elfogad minket, ugyan mi más számít?