„Ingyen kaptátok, ingyen adjátok.” (Máté 10:8)

Jézus az adást és az elfogadni tudást egyaránt parancsolta. A kettő között egészséges egyensúlynak kell lennie. Az elfogadás parancsa megtart a valóság talaján, mivel szembesít a saját korlátainkkal, az Istentől és másoktól való függésünkkel. Az adás parancsa pedig kihívás elé állítja velünk született önzőségünket.

Táplálkozás és kiválasztás – a tested meghal ezek nélkül, és ugyanúgy a lelked is. Néhányunk számára nehezebb elfogadni, mint adni. Nem jelent problémát, hogy betekintést, reményt, bátorságot, tanácsot, támogatást, pénzt adjunk, vagy akár önmagunkat is. Nem, a mi legnagyobb kihívásunk, hogy nagylelkű elfogadókká váljunk. Az elfogadással elismerjük, hogy szükségünk van másokra, és ez nehezére esik az énünknek. Azt is megmutatjuk azoknak, akik adnak, hogy van valamijük, amit érdemes odaadni: vagyis értéket tulajdonítunk az életüknek.

Gyakran előfordul, hogy az adakozó csak az elfogadó szemében fedezi fel saját értékét. Ha például valaki megajándékoz egy órával, mi viszont sohasem viseljük, valóban elfogadtuk azt az órát? Ha valaki figyelmünkbe ajánl egy ötletet, és még csak fontolóra sem vesszük, értékeltük-e egyáltalán azt az ötletet? Ha valaki bemutat egy barátjának, de mi tudomást sem veszünk arról a személyről, valójában elfogadtuk azt a barátot? Kapni és elfogadni művészet. Megengedni másoknak, hogy életünk részévé váljanak, sőt bizonyos területeken még azt is, hogy függjünk tőlük. Kegyelem kell hozzá, hogy ki tudjuk mondani: „Szükségem van rád, mert nélküled nem lennék az, aki vagyok.”

Szívből elfogadni szeretetet és alázatot igényel. Túl sok ember hordoz sebeket, és sohasem próbál újra másokhoz közeledni, mert az ajándékát nem találták értékesnek. Tehát ma próbáljunk meg jó adók és jó elfogadók lenni!