„…minden vigasztalás Istene.” (2Korinthus 1:3)

A halál nem magánügy azoknak, akik hisznek Krisztusban; azoknak, akik elfogadták mint Megváltójukat, mert biztosítékunk van róla, hogy kiköltözünk a testből, hazaköltözünk az Úrhoz (ld. 2Korinthus 5:8). Szélnek eresztettük a félelmet a szomorúsággal és bánattal együtt, mert „ha… meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk” (Róma 6:8).

Mit jelent a halál egy keresztyén embernek? Átlépni egy másik szoba küszöbén, ám ezúttal nincsenek árnyékok, kórházi szagok, nővérek, fájdalom és szomorúság, csak örök egészség. Olyan, mint elaludni és egy ragyogó otthonban ébredni. Hátrahagyni kórt, betegséget és fájdalmat. Azt mondani: „Később találkozunk!”, amikor elhagysz egy családot azért, hogy találkozz mindazokkal, akik már előtted hazaértek Krisztushoz.

Képesnek lenni megtenni bármit anélkül, hogy kifogynál a szuszból. Soha nem kell bocsánatot kérned, sajnálnod vagy megbánnod dolgokat, mert minden szomorúság és könny nem szívesen látott, nemkívánatos, sőt tilos.

Egy találkozás a Megváltóval, akit szerettél és akiben bíztál, aki soha nem fogja kihasználni a bizalmadat, és aki mindig veled lesz. Hátrahagyni könnyeket és bánatot, és besétálni egy szobába, ahol a nevetés és vidámság életstílus.

Eljutni az úti célhoz, amiről mindig álmodtál, csak hogy rájöjj: nem álmodtál elég nagy álmokat. Olyan, mint fáradtan elaludni, és egy örök életre feltöltődve felébredni. Megszabadulni egy testtől, és kicserélni egy másikra, ami sosem hízik el, nem lesz ráncos vagy fáradt, egy testre, amely nem az önbecsüléssel, kinézettel vagy mások véleményével törődik. Egy olyan helyen lenni, ahol az emberek nevetnek a halálon, mert meglátták, milyen is valójában: olyan, mint egy sétakocsikázás a győzelmes élethez.

Itt sohasem kell többé félned, mert megjártad „az utat”, láttad „az igazságot”, és most már nálad van „az élet”, amely Krisztusban van.

Ez egy olyan élmény, amiért érdemes meghalni. Sima ügy. Én a világért ki nem hagynám.

David Robinson