1888-ban egy híres sakknagymester, név szerint Paul Morphy részt vett egy vacsorán a Virginia állambeli Richmondban. Vacsora közben egy festmény felé fordult a figyelme. A falon lévő vászon egy fiatalembert ábrázolt, akit teljesen lekötött egy nehéz sakkjátszma az ördöggel. Az ördög következő lépése minden bizonnyal győzelmet ígért, és ezzel jogot formálhatott a fiatalember lelkére. Az ördögnek diadalmas arckifejezése volt. A vacsora után a sakknagymester odasétált a festményhez, és sokáig tanulmányozta az ábrázolt sakktáblát és bábukat. Hirtelen odafordult vendéglátójához és ezt mondta:

„Ha átvehetném a fiatalember helyét, nyerni tudnék!”

„Az lehetetlen!” – felelte a vendéglátó.

„Még ön sem tudná megfordítani a játszmát.”

A sakknagymester így felelt: „De, azt hiszem, meg tudnám. Tegyük fel, hogy én vagyok a fiatalember, és próbáljuk meg!”

Mindenki legnagyobb meglepetésére megverte a festményen lévő magabiztos ellenfelet. Megszerezte a győzelmet az ördöggel szemben, és a fiatalember lelke megmenekült.

Néha úgy érezzük magunkat, mint az a fiatalember: látjuk, hogy a Sátán magabiztosan a győzelmet követeli. Valami olyasmit érzünk, amit leginkább kétségbeesésnek lehetne nevezni. De a legsötétebb pillanatban Isten ezt suttogja:

„Jó hírem van számodra. Még nem nyert. Ha népem, amelyet az én nevemről neveznek, megbánja, amit tett; ha imádkoznak, engedelmeskednek nekem, és felhagynak gonosz útjaikkal, meghallgatom őket a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat.” (2Krónika 7:14 NCV)

Az utolsó lépés Istené. És imádságainkkal sürgethetjük őt, hogy megtegye!

Imádság:

Köszönöm, Atyám, hogy mindig tiéd az utolsó szó. Nem az orvosé, nem a gyámhivatalé, nem a banké. A tiéd! Vizsgáld meg szívemet és útjaimat, és terelj engem a helyes ösvényre! Nem csak számmal, hanem tetteimmel is téged szeretnélek követni. Újítsd meg hitemet és vezess győzelemre! Én pedig dicsőítelek. Ámen!