Jézus gyakran felelt kérdéssel a kérdésekre. Amikor az adófizetésről kérdezték, fogott egy pénzérmét, és így szólt: „Kié ez a kép és ez a felirat? Ők pedig így feleltek: A császáré. Jézus ezt mondta nekik: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené. És igen elcsodálkoztak rajta” (Márk 12:16–17). Úgy tűnik, mintha félnénk kérdéseket feltenni, és válaszolni sem mernénk rájuk, pedig Isten sokkal szívesebben fogad egy alázatból fakadó, őszinte kérdést, mint egy büszkeségből eredő, képmutató imádságot.

A valóság talaján mozogva kell viszonyulnunk Istenhez és egymáshoz is. Ha nem az embereket foglalkoztató, valós problémákról beszélünk, elveszítjük a prófétai hangunkat. Amikor azt kérdezik tőlünk az emberek, hogy „Kicsoda Isten? Ki vagyok én? Mi az életem célja?”, nem fogják beérni sablonos válaszokkal és közhelyekkel.

Isten nem jön zavarba ezektől a kérdésektől, hanem örül nekik. Néha derül rajtuk, ahogy egy kíváncsi kisgyermek kérdéseit is megmosolyogja a szülő, de mindig örömmel veszi őket. Az lenne jó, ha a gyülekezetben „meredek” kérdéseket is bátran feltehetnének az emberek. Sokszor azonban olyan kérdéseket válaszolunk meg, amelyeket fel sem tett senki. Ahelyett, hogy néha megkérdőjeleznénk a dolgok megszokott állását, gyakran inkább fenntartani próbáljuk.

Mi lenne, ha ezután nem kéretlen válaszokat próbálánk lenyomni az emberek torkán, hanem felébresztenénk bennük az eredendő kíváncsiságot? Az Istennel kapcsolatos kíváncsiság táplálja bennünk az Úr megismerése utáni olthatatlan vágyat. Tegyünk hát fel újabbnál újabb kérdéseket, és biztassunk erre másokat is!