A II. világháború idején Nagy-Britannia óvóhelyeket épített – egy utcába gyakran többet is. Egy lelkész elmesélte, hogy épp egy ilyen óvóhelyen volt, amikor körös-körül hullottak a bombák.

Odafordult a mellette álló emberhez, és ezt kérdezte tőle: „Hogy’ lehet, hogy ez az óvóhely mindig zsúfolásig tömve van, miközben a többi üres?” Az így válaszolt: „Nos, mindannyian tudjuk, tiszteletes, hogy maga Isten embere. Ha valakit meg akar menteni az Úr, az valószínűleg ön lesz. Ezért vagyunk mi is ezen az óvóhelyen.”

A lelkész később visszaemlékezve így fogalmazott: „Az ott lévők közül sokan nem jártak templomba, Jézus nevét pedig csak szitkozódásra használták. Az oltalmát akarták, de az uralmát nem.”

Te ne akarj így élni! Add át az életed Istennek, és élvezd oltalmazó gondviselését a nap huszonnégy órájában, a hét minden napján, az év mind az ötvenkét hetében, egész élteden át!

„Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom! Mert ő ment meg téged. (...) Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz. (...)

Nem kell félned a rémségektől éjjel, sem a suhanó nyíltól nappal, sem a homályban lopódzó dögvésztől, sem a délben pusztító ragálytól. Ha ezren esnek is el melletted, és tízezren jobbod felől, téged akkor sem ér el.” (Zsoltárok 91:1–7)