Amint a régi mondás tartja: „Adj egy halat az éhezőnek, és egy napra jól lakattad. Tanítsd meg halászni, és egész életében lesz mit ennie!” Néha nagyobb szükségük van az embereknek a bölcsességedre, mint a pénzedre. Ha időt szánsz arra, hogy megoszd velük az élettapasztalataidból szerzett tudásodat, azzal a jövőjükbe fektetsz be. Micsoda értékes ajándék! Ez azonban azt is jelenti, hogy sosem szabad abbahagynod a tanulást.

Néha azért hagyunk fel a tanulással, mert önelégültté válunk. Azt gondoljuk, eleget fejlődtünk már, vagy csak a meglévő tudásunkból és készségeinkből akarjuk kihozni a maximumot. Ez a stagnálás, majd a hanyatlás kezdetét jelenti. Kivész belőlünk az innovatív szellem. Úttörő gondolatok helyett csupán a hatékonyság jár a fejünkben. Költséget csökkentünk ahelyett, hogy befektetnénk a növekedésbe. Beszűkül a jövőképünk. Ahelyett, hogy a nyerésre játszanánk, a vereség elkerülésével is beérjük.

Mindannyian szeretjük azt csinálni, amiben jók vagyunk, ám ha jók is akarunk maradni valamiben, folyamatosan treníroznunk kell magunkat. Ha megkopik a tudásunk és eltompulnak a készségeink, kevésbé leszünk lelkesek, ez pedig végül elégedetlenséget szül. Ezen a ponton hátrafelé kezdünk tekintgetni, mert a múltban éltük a virágkorunkat. A régi szép napokról és a letűnt dicsőségünkről nosztalgiázunk, mert úgy érezzük, eljárt felettünk az idő. Ilyen embertől bizony senki sem akar tanulni.

Akkor tudsz csak adni másoknak, ha sosem szűnsz meg növekedni. „Boldog az az ember, aki megtalálta a bölcsességet, és az az ember, aki értelmet kap.”