A II. világháború utáni Európában rengeteg volt az éhező, hontalan árva, akik elvesztették szüleiket a harcokban. Hatalmas táborokban szállásolták el őket, ahol gondoskodtak az élelmezésükről és ellátásukról, mégsem aludtak jól éjszaka, mert féltek és nyugtalanok voltak. Egy pszichológus azt tanácsolta a gondozóiknak, hogy esténként adjanak a gyerekeknek egy-egy darab kenyeret, amelyet maguk mellett tarthatnak az ágyban. Az eredmény magáért beszélt: az árvák immár átaludták az éjszakát, mivel tudták, hogy nem kell majd éhezniük a következő nap. Az, hogy kezükben tarthatták a kenyeret, biztonságérzetet (hogy megvédik őket), fontosságérzetet (hogy valaki törődik velük) és boldogságot (hogy másnap még több kenyeret kapnak) ébresztett bennük. Erre a három dologra volt szükségük, ahogyan neked is.

Jézusnál mindhármat megtalálod. Amikor azt mondta, hogy „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg”, az ezt jelentette: „Az vagyok a lelkednek, ami az étel a testednek.” A kenyérfogyasztás az emberiség csaknem egyetemes szokása, nem csak egy bizonyos régió vagy nemzet sajátossága. A kenyér sokféle alakot és méretet ölthet: az Egyesült Királyságban jellegzetes angol pogácsát (scone), Dél-Amerikában tortillát, New Yorkban bagelt, Etiópiában indzserát fogyasztanak.

Jézus egyszerű kijelentése arra emlékeztet bennünket, hogy mindenkor és mindenütt ő a táplálékunk. Olvasd hát rendszeresen a Bibliát, mert az a te mindennapi kenyered!